Akárhogy is vesszük, kiváló éve volt a szerbiai birkózásnak az idén, hiszen az ország függetlenedése óta megszületett az első világbajnoki aranyérem. A haditettet a szabadkai Davor Štefanek vitte véghez Taskentben (legutóbb még jugoszláv színekben Refik Memiševićnek sikerült ez a bravúr 1981-ben), az a birkózó, akiről az egész világ tudta, hogy a kisujjában van a sportág minden csínja-bínja, de senki sem tudott vele olyan edzésprogramot végigcsináltatni, mint a Bulgáriából szerződtetett Sztojan Dobrev. Ugyan neki is volt elég vitája vele az elején, de a szabadkai fiatalember végül csak megértette, hogy ilyen eredményhez bizony a kínok kínját kell vállalni a felkészülésen. Rajta kívül a másik tapasztalt versenyző, Frísz Krisztián is folyamatosan éremközelben van a világversenyeken, s kettejük végső célja, hogy 2016-ban még egy olimpián részt vehessenek, amelyet ezúttal Rio de Janeiro rendez majd meg. Hogy hozzájuk csatlakozik-e majd még valaki, az a jövő zenéje, de nem kell elfeledni Aleksandar Maksimovićot és a zentai Nemes fivéreket, Mátét és Viktort, akiktől szorgalmuk, kitartásuk, erejük és tudásuk révén szép eredményeket várhatunk a jövőben, s itt van még Báló Petar és Dejan Franjković is, akik számára pályafutásuk szempontjából szintén döntő lehet az elkövetkező két esztendő.
A jó hírek mellé az is párosul, hogy Nenad Lalovićot, az UWW (Birkózó-világszövetség, régi nevén FILA) szerb elnökét frissen beválasztották a világ tíz legnagyobb újítói közé a sportban, mert irányítása alatt a sportág megtartotta helyét az olimpiai családban, emellett számos olyan lépést vezetett be, amely a birkózás népszerűsítését és közvetíthetőségét célozta meg, a megváltoztatott szabályok ismét izgalmasabbá tették a küzdelmeket, és a női szakágat is jobban támogatják az eddiginél. Lalović – ügyes üzletember lévén – hangsúlyt fektetett a sportág marketingjére is, de véleményünk szerint ezen a téren bőven van még tennivaló, hiszen a 177 tagot számláló szövetség még most sem vonz elég szponzort.
Ezek a jó hírek. Sajnos vannak rosszak is, s itt már hazai vizekre evezünk. Nyilván nem árulok el nagy titkot, ha azzal kezdem, hogy a pénztelenség immár krónikus probléma lett, s pénz nélkül manapság sport sincs. A legkínosabb az, hogy a nincstelenség pont a nevelőklubokat sújtja a legjobban, így a Zentát, a magyarkanizsai Potisjét és a szabadkai Spartacust. Öröm az ürömben, hogy ezek a klubok még most is több tucat gyerekkel foglalkoznak, de nagy kérdés, hogy a tömegből kikerül-e a minőség, hiszen ezeknél az egyesületeknél az országos bajnoki címeket már nem is nagyon számolják, hanem a nemzetközi sikerek a mérce, ehhez szoktak ők is meg a közönség is. Ha a gyerekek csak elenyésző része kap ösztöndíjat, még az sem tragédia, de legalább versenyekre kellene elutazniuk, olyanokra, amelyeken fejlődni is tudnak. De hogyan lehet eljutni például Ukrajnába vagy Bulgáriába, ha még az is nehézségnek számít, ha mondjuk Kragujevacra kell leutazni?
A hétvégén Belgrádban rendezték meg a liga rájátszását, amely előtt az elnökség ülésezett, s számos más téma mellett természetesen a ligák is téma volt. A megjelentek közül a legtöbben arra voksoltak, hogy igenis szükség van a ligaversenyekre, de ennek kapcsán biztosan van mit kitalálni, mert: egyértelmű, hogy a sokmilliós költségvetéssel rendelkező nagybecskereki Proletert még évekig meg sem közelíti egy klub sem (ergo pénzkidobás a többieknek a hétről hétre történő utazgatás), a mérkőzések nagy része negyedóra alatt befejeződik, így a kutyát sem érdekli már élőben egy-egy összecsapás. Változtatni a szabályokon lehet, például úgy is, hogy a felnőttek összecsapásai előtt két-két serdülő küzd meg egymással (ez konkrétan a zentai edző ötlete), számítanának ezek a győzelmek, s ha valakinek nincs nevelt versenyzője, bizony össze kell kapnia magát 0:2-nél. Sreten Damjanović szövetségi kapitány szerint törölni kellene a technikai tusfölényt, megint mások azt javasolták, hogy el kell törölni a tust (azért 5 pont járna), vagy két tusig tartson a meccs, növelni is lehetne a súlycsoportok számát stb. Miután a világmegváltó ötletek sora elhangzott, felszólalt egy edző, aki elmondta, szép mindez, csak az a baj, hogy az ő edzésein négy fiatal jelenik meg rendszeresen. Gyanítom, hogy nagyon sok egyesületnél hasonló a helyzet, mert például szembetűnő volt, a rájátszásban a végül ezüstérmes Partizan versenyzői normálisan még az első menetet sem bírták ki erőnlétileg, s ez alapján elképzelhető, hogy mi a helyzet a kisebb közegekben.
Mindezek fényében kijelenthető, az épkézláb versenyzőink számát szinte a két kezünkön össze lehet számolni, azokat, akiknek szinte egész éves felkészülését a szövetség fedezi. Közülük a legfiatalabbak a Nemes fivérek, akik már a 22. évükben járnak, s utánuk olyan nagy a színvonalbeli űr, hogy félő, a mostaniak leköszönése után jó ideig böjtölni fogunk.
Mi a teendő? A fiatalokat ösztönözni kell a munkára, s ezt manapság csak egy kis pénzzel, ösztöndíjjal lehet, mert különben senkinek sincs erkölcsi joga bármit is számon kérni, és ez vonatkozik az edzők megtartására is, mert jó szakemberek nélkül nincsenek jó sportolók. Mivel a községeink lemondtak az élsport finanszírozásáról, hanem csak (párt)szimpátia révén lehet egy kis suskához hozzájutni, a vállalkozói szférát kellene megmozdítani, mert az ipar azért még nem menne tönkre havi pár ezres támogatástól. A klubok vezetőségébe olyan embereket kell megválasztani, akik ezeket az igényeket közvetíteni is tudják, mert manapság mindenkinek magának kell kikaparnia a gesztenyét a parázsból.
Sajnos elmúltak azok az idők, amikor a „komitét” meghatározta, kinek kit, mely sportklubot kell finanszírozni. A sportolók biztosan visszasírják azokat az időket, akármilyen „átkosak” is voltak.
