Az alábbi interjúval egy „adósságot” szeretnénk törleszteni. Arról ugyan mi is beszámoltunk, hogy június elején a kárpátaljai magyar válogatott sikerével ért véget a Független Labdarúgó-szervezetek (Conifa) által megrendezett londoni világbajnokság, afelett azonban elsiklottunk, hogy a győztes csapatnak volt egy vajdasági származású tagja is. Márpedig ez így volt, a jelenleg a NB III.-as szegedi SZEOL-ban futballozó Rácz László ugyanis aktív részese volt a kárpátaljaiak nagy sikerének. A 23 éves törökkanizsai játékossal a 4:1-es hazai győzelemmel záruló SZEOL–Makó bajnoki után beszélgettünk.
Azon kevesek közé tartozol, akik magyarként elmondhatják magukról, hogy világbajnokok labdarúgásban. Persze nem profi szinten, de akkor is. Milyen érzés?
– Még belegondolni is nagyon furcsa. A mai napig sem fogtam fel igazán, hogy mit is értünk el Londonban. Nagyon boldog vagyok.
Bánáti gyerekként hogyan kerültél képbe a kárpátaljai magyar válogatottnál?
– Vannak kárpátaljai felmenőim, ebből kifolyólag keresett meg Sándor István szövetségi kapitány, én pedig boldogan mondtam igent a felkérésre. Egyébként hirtelen jött az egész, hiszen a vb előtt másfél héttel tudtuk meg, hogy indulhatunk a tornán, mivel Felvidék az utolsó pillanatban lemondta
a részvételt, és minket kértek fel helyettük. A meghívás miatt egyébként már nem is tudtam részt venni a SZEOL utolsó bajnokiján, nagy hálával tartozom ezért Sziha Zsolt vezetőedzőnek, aki nemcsak hogy elengedett Londonba, de még bátorított is, hogy éljek a kínálkozó lehetősséggel.
Mennyire ismerted a csapattársaidat, volt-e egyáltalán valamilyen összetartásotok a világbajnokság kezdete előtt?
– Az időszűke miatt gyakorlatilag a repülőtéren ismertük meg egymást, de azután a pályán egy igazi csapattá kovácsolódtunk össze, melynek tagjai a végsőkig küzdöttek egymásért. A torna előtt sokan azt jósolták, hogy a csoportkört sem éljük túl, mi azonban, akárcsak a dánok a ’92-es Európa-bajnokságon, beugróként megnyertük a versenyt.
Az NB III.-hoz viszonyítva milyen színvonalú volt a Conifa vb-je?
– Szerencsére volt időm megtapasztalni a londoni világbajnokság légkörét és színvonalát is, hiszen belső védőként végigjátszottam az összes mérkőzésünket. A csoportküzdelmek során nagyjából a magyar III. osztály színvonalának megfelelő meccseket játszottunk, az egyenes kieséses szakasz irama azonban már az NB II.-höz hasonlított. Az ellenfeleknél több olyan játékos is szerepelt, akik pályafutásuk során megfordultak a Serie A-ban is.
A fotók és rövid videók alapján látni lehetett, hogy sok kinn élő magyar látogatott ki a székely és a kárpátaljai válogatott meccseire. Hogy érezted, a Székelyföld elleni elődöntőben kinek szurkoltak inkább a magyar nézők?
– A torna előtt Magyarországon a sajtó szinte csak a székely csapattal foglalkozott, ebből kifolyólag az ő találkozóikon több volt a magyar drukker, de azért a mi mérkőzéseinkre is egyre több szurkoló látogatott ki. A 4:2-es sikerünkkel záruló elődöntőben inkább a Székelyföldnek szurkoltak a magyarok, de a mérkőzés után már az erdélyiekkel közösen énekeltük a Himnuszt a szurkolók előtt. Az egy felejthetetlen élmény, még most is libabőrös vagyok, ha visszaidézem azokat a pillanatokat.
Le tudnád-e írni azt a pillanatot, amikor a londoni fináléban kapusotok, Fejér Béla kivédte a mindent eldöntő tizenegyest?
– Őszintén szólva nem. Az egy olyan érzés volt, amit nem tudok szavakba önteni. Arra emlékszem, hogy a hárított büntető után én is rohantam oda Bélához, de akkor már özönlöttek a pályára a magyar szurkolók is, sokan ugráltak, énekeltek, de volt olyan is, aki sírt örömében. Felemelő érzés volt mindezt átélni London kellős közepén.
A Conifa vb-címe után milyen célokat tűztél ki magad elé válogatottszinten?
– Ez volt az első alkalom, hogy megmutathattam magam nemzetközi színtéren, és remélem, hogy a kárpátaljai válogatott vezetői elégedettek voltak velem. Jövőre Nizzában rendezik meg a Conifa Európa-bajnokságát, nagyon bízom benne, hogy ott is számítanak majd rám. Egyébként korábban kaptam behívót a délvidéki válogatottba is, akkor azonban sajnos különféle okok miatt nem tudtam pályára lépni.
Klubcsapatoddal jól kezdtétek az idényt, az első három bajnokitokat ugyanis megnyertétek. A SZEOL vezetősége milyen célokat tűzött ki az új szezonban a csapat elé?
– Az előző idényben ötödikek lettünk, az idén viszont mindenképpen szeretnénk előrébb végezni, és nagyon bízunk a dobogós helyezésben. Az NB III. középcsoportjában nagyon kiegyensúlyozott a mezőny, és gyakorlatilag minden összecsapás háromesélyes. A bajnokság végén nagyon örülnék, ha összejönne ismét a feljutás, a szegedi emberek ugyanis vevők a jó futballra, és megérdemelnének egy II. ligás helyi csapatot.
Melyek a labdarúgással kapcsolatos további terveid?
– Szeretnék a lehető legmagasabb szinten futballozni. Jó volna ismét az NB II.-ben szerepelni, és újból megtapasztalni azt, hogy milyen is 1500 néző előtt játszani a hazai meccseinket. Remélem, még messze van a pályafutásom vége, de már most készülök az azt követő időszakra, hiszen szeretnék majd a fociban dolgozni, és ehhez már most megszereztem az edzői C licencet.
