Sokan azt mondják, hogy a 108-szoros válogatott Bölöni László után minden idők egyik legnagyobb romániai magyar focitehetsége Ilyés Róbert. Legalábbis szülőhelyén, Csíkszeredában vannak meggyőződve erről az emberek, s nem is alaptalanul, mert a bukaresti Rapid játékosaként bajnokságot, kupát és szuperkupát nyert, 2006-ban UEFA-kupa-negyeddöntőt játszott a Steauával, de bajnok és kupagyőztes lett Azerbajdzsánban is. Az 1974. február 4-én született játékos még most is aktív, szálkás, nyurga termete (177 cm, 70 kg) példás sportolói életmódra vall, s azt is elárulta, olyan szerencséje volt, hogy életében nem volt sérült. Egyetlen fájdalma van csupán a labdarúgás kapcsán: a válogatottba sohasem hívták meg, pedig a csíkszeredaiak azt mondják, a legendás Gheorghe Hagi után ő lett volna a legjobb választás a középpályára, amely poszt még most is érzékeny pontja a román válogatottnak.
Beszélj egy kicsit a kezdetekről, egyáltalán arról: magyarként miként tudtál érvényesülni Romániában?
Ilyés Róbert (Fotó: Laták István)
– Természetesen itthon, Csíkszeredában kezdtem, de már iskolás koromban kiestünk a III. ligából, és a szomszédos városokba kerültem el. Ott aztán lehetőséget kaptam, egy kis szerencsével és odaadással lépésről lépésre haladtam, s végül elértem a legelső A ligát. Nem volt könnyű, mert egy moldvai csapathoz kerültem, és hát nem beszéltem épp perfekt románul, így éjjelek és nappalok teltek el úgy, hogy azon gondolkodtam, miért is kellett nekem ide kerülnöm, hiszen a románok sokszor ki is kacagtak. Ekkor felmerült bennem az, hogy otthagyok mindent, hazajövök, de végül kitartottam, s jöttek az évek, amikor egyre feljebb kerültem. Az Astra Ploieşti már jobb csapat volt, ott lehúztam három évet, így kerültem a bukaresti Rapidhoz, ahol pályafutásom legnagyobb eredményeit értem el, hiszen román bajnokok és kétszeres kupagyőztesek lettünk, s kétszer a szuperkupát is megnyertük.
Abban az időben azért nem volt olyan rossz román bajnoknak lenni, mert jó volt akkor itt a foci.
– Romániának nagyon sokat jelentett az akkori nemzetközi kupaszereplésünk, hiszen akkor hoztuk az országnak azt a rengeteg pontot, amely később azt eredményezte, hogy a BL-ben egyből a csoportban tudtak játszani.
Milyen évek voltak azok? Gondolok itt a lehetőségekre, a pénzre, a szervezettségre. Milyen volt Bukarestben?
– Sajnos akkor még nem voltak akkora fizetések, mint a mai világban. A játékosok a karrierjük végén arra törekszenek, hogy minél több pénzt keressenek. Én is 31 éves voltam, amikor pályafutásom végét sejtettem már, s egy jobb lehetőséget éreztem, így kerültem külföldre, Azerbajdzsánba. Ott is bajnokságot és kupát nyertem, és mondhatom, hogy karrierem végén elértem azt, amiért küzdöttem, mert az alatt a másfél év alatt megkerestem azt a pénzt, amit előbb egész életemben.
Beszéljünk egy kicsit a válogatottságról. Te tulajdonképpen akkor voltál a legjobb formában, mikor Hagi abbahagyta, de mégsem kerültél a helyére, pedig te is irányító középpályás voltál. Kaptál-e akkor meghívást, számított-e az, hogy magyar vagy?
– Ez a rész nem volt sikeres, mert én a Rapiddal már 30 évesen nyertem bajnokságot, s épp az volt az az időszak, amikor fiatalítani akarták a román válogatottat. Sajnálom, hogy ez nem sikerült, ezt tartom pályafutásom legnagyobb csalódásának, de sajnos nem érhetünk el mindent, amit akarunk. Amit tettem a labdarúgásban, arra büszke vagyok, mert becsülettel csináltam mindent. Sportlapban rossz szó nem jelent meg rólam.
41 évesen még mindig játszol, hiszen edző-játékos vagy Csíkszeredában. Hogyan bírod?
– Most jutottunk fel a II. ligába. Pénzben ez amolyan amatőr, félamatőr szint, de olyan alacsony most a ligákban a szint, hogy még így, 40 felett is tudom tartani a lépést, egy 20 évessel felveszem a versenyt.
Ezzel azért véleményt is mondtál a román fociról. Hová teszed most a romániai labdarúgást? Látsz-e még esélyt arra, hogy ebben a térségben olyan legyen ez a sportág, mint egykoron volt?
– Furcsának hangozhat, de a magyarban igen, hiszen az akadémiákon megvannak a feltételek, és úgy tűnik, hogy utánpótlás is van. A szerb játékosok az utóbbi évtizedekben örökké magasabb szinten voltak, mint a románok vagy a magyarok. A román szövetségben keveset fordítottak az ifik nevelésére, s mivel most Hagi került az élre, ő megpróbált akadémiát szervezni, de ezenkívül még csak egy pár helyen foglalkoznak az utánpótlással, s ez nagyon kevés. Ezért úgy látom, hogy a román foci nem tud az elitig fejlődni. Nincsenek klasszisok a legnagyobb ligákban, akik elbírják a kemény munkát évről évre.
Szerbiában a foci (is) „vízfejű”, Magyarországon viszont a vidéki csapatok viszik most a prímet. Romániában hogy van ez?
– Csak ott lehet építeni, ahol van potenciális háttér. Volt azért rá példa, hogy például a Kolozsvár nyert, de akkor vagy egy tucat portugál játékost tudtak igazolni.
Te foglalkozol fiatalokkal is.
– A székely fociakadémia központja Csíkszereda, s ehhez kapcsolódik még több alközpont. Ezekkel kapcsolatot tartunk, s próbáljuk a gyerekeknek a legjobb edzőmérkőzéseket biztosítani. 14–16 éves korukig foglalkozunk velük, hogy közülük a legjobbak elkerülhessenek a Puskás Akadémiára.
Ezzel a Puskás Akadémia jól jár. De ti?
– Nem tudom, hogy mi lesz a vége. Csíkszeredában hál’ istennek olyan a polgármester, aki sokat áldoz a sportra, s nekünk olyan sportközpontunk van, amely nagyon kevés helyen található meg. Van két nagy kivilágított műgyepes pályánk, egy füves pályánk, több sportcsarnok és egy műfüves fedett pálya is, amely igen sokat jelent a gyerekeknek. Mások azonban az idők, manapság egész más a mentalitás, mint 15–20 éve.
Nemrég fejeződött be a labdarúgó-világbajnokság, amelyen azért sok mindent láthattunk, például a spanyol tika-taka kihalását, a németek előretörését. Véleményed szerint merre tart a világ focija?
– A mostani foci csak az erőre és a gyorsaságra alapul, s ezt a németek be is bizonyították. Persze, nekik megvolt a megfelelő hátterük, s nagyon sokat áldoztak erre az utóbbi évtizedekben.
Olyan még nem volt, hogy valaki megvédte volna a vb-koronáját. Neked mi a tipped 2018-ra?
– Nekem most nagyon tetszettek a hollandok, illetve az, hogy milyen fiatal játékosokkal merték vállalni a vb-t. Ezért úgy gondolom, hogy az utolsó szó a hollandoké lesz a következő világbajnokságon.
Milyen terveid vannak az itteni csapatoddal?
– Minden edzőnek van valami filozófiája. Én is próbálok lépést tartani a mai focival, gyorsítani, felpörgetni a játékot, s a gyerekeket a győzni akarásra tanítani. Ez azonban nehéz itt, a Balkánon, ahol a rosszaság gyorsan kijön a tehetségekből, de az ambíció már nem.
