Szokott Ön, kedves olvasó, teniszviadalt kísérni a képernyő előtti foteljában ülve?
Fölösleges kérdés, hiszen már-már az egész világ ezt teszi. Szurkol is? Persze! És kinek? Vasárnap délelőtt az ausztrál teniszbajnokság atomdöntőjében valószínűleg Nadalnak, aki pénteken 5 óra 14 perces küzdelemben nyert honfitársa, a fiatal Verdasco ellen. 5 óra és 14 perc.
Ez az idő öt és félszer annyi, mint egy 90 perces labdarúgó-mérkőzés, miután az agyonkényeztetett és agyonfizetett focisták lihegve panaszkodnak, mondván, a heti háromszori fellépés kibírhatatlanul sok. Pedig a 90 perc nem egy ember szenvedése, hanem 11 részre osztandó. Tehát a mérlegelő ember a fiatalabbnak, a szertelenebbnek, a gladiátornak szorított Federer ellen. Nadal nyert. De a találkozónak két győztese volt. A perpetuum mobilét feltaláló Nadal és vele együtt Federer is. Az egykori igazi urak állítólag kékvérűek voltak, de ez az emberfaj már kiveszőben van. Federer azonban bizonyította, hogy a kék a kékben szerelése és a kékvérűség még mindig létezik. Ahogyan ő elviselte az újabb teniszkorszak legmerészebb gladiátorának tájfunját, azt még Oxfordban sem lehet oktatni. Erre születni is kell. Rezzenéstelen arccal viselni el a csapást, melyet szerinte az Isten mért rá, mert erre földi halandó nem lett volna képes az után a bizonyos 5 óra 14 perc után. Szeretném elhitetni magammal, hogy nem egyedül láttam két győztest. És amíg Federerek élnek, a Đokovićoknak is lesz lehetőségük jellemük változtatására.
