Sok szülő rettegve gondol a téli szünidőre az oktatási intézményekben és a gyermekintézményekben, hiszen az ünnepek ellenére, az élet nem áll le. A szülők nagy többségének dolgozniuk kell a téli szünidő alatt is, ilyenkor a nagyszülők segítsége sokat számít, hiszen a gyerekek csak nem maradhatnak otthon egyedül.
Az a ritka pillanat, amikor szépen kézen fogva sétálnak, a szemük sarkában azonban már ott van a csintalanság ébredése... (Halász Gyula felvétele)
Családunk ebből a szempontból a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen feleségem magyartanár, így otthon maradhat a kicsikkel. Az év folyamán a gyerkőcök sokkal kevesebb időt töltenek együtt, mint a téli szünidő alatt: iskola, emelt szintű képzés, óvoda, edzések, és kész is a nap.
A szünidőben viszont nagyon sok időt tölt együtt a család, és milyen jó érzés, amikor a hideg téli napokon három lurkó ugrik reggelente az ágyunkba, aztán ötösben lustizunk még egyet. Két-három nap alatt hozzászoktak a nagy alvásokhoz, Kata és Márk fél tízig is bealudtak, Előd viszont, aki a tanévben mindig nehezen kelt fel reggelente, a szünidőben koránkelő lett. Nem nehéz kitalálni miért: iskolanapokon ugyanis nincs megengedve sem a számítógépezés, sem a tabletezés, csak hétvégén lehet őket bütykölni, a szünidő alatt azonban szabad a vásár. A szünet első pár napjában egyik gyerek sem kívánkozott arra, hogy kitegye a lábát a házból, otthon játszottak, tévéztek, rajzoltak. Aztán az ünnepek után lassan felszedelődzködtünk, és kitettük a manókat a friss, sarki hideg levegőre, hogy kicsit tisztuljon az ünnepek meleg bágyadtsága. Nagyokat sétáltunk, és amikor leesett az első hó, elkerülhetetlen volt a hócsata. Az utcai leszámolásra az esti órákban került sor, amikor éppenséggel sétálni indultunk volna, de Elődnek az az ötlete támadt, hogy inkább hógolyózzunk. Érdekes módon nem alakultak külön csapatok, mindenki saját maga küzdött, saját módszereivel. Kata havat dobált mindenkire, Márk bemászott a vizesárokba és lesben állt, Előd küszködött a hógolyókészítéssel, mert nagyon száraz volt a hó, Csilla meg én pedig igyekeztünk mindenkit jól „megfürdetni”, természetesen egymást is. A nagy hancúrozásban észre sem vettük a nagy hideget és az idő múlását sem, csak akkor kapcsoltunk, amikor a kicsik Jézuskát rajzoltak a hóba, a kezek-lábak mozgásáról eszünkbe jutott, hogy az óramutatók a hócsata idején is járnak. Márk és Kata reggelig is eljátszott volna a hóban, a játékot azonban már be kellett fejezni, még a tiltakozások ellenére is. Márk az árokból nemigen szándékozott kijönni, Kata nyafogott, de aztán nagy nehezen megadták magukat.
A forró, citromos mentateát kortyolgatva lassan lenyugodtak a hócsatában felcsigázott kedélyek, leolvadtak a jégcsapok, és kipirultak az arcocskák, egyre nehezebbek lettek a szemhéjak. A hócsata jól kifárasztott mindenkit, a vacsoránál már alig pislogtak, nem maradt erő a szokásos bolondórára sem, egy-kettő ágyba bújtak.
Érdekes módon az idén péntekre időzítették a második tanév kezdetét, az ovinak úgyszintén, ezért mi úgy döntöttünk, maradjanak a manócik még egy kicsit otthon, csak hétfőn indult újra a buli, persze ismét kell egy pár nap majd, amíg beleszoknak a hétköznapok kerékvágásába.
