Az első, amiről manapság a legkönnyebben lemondunk – az a kultúra. Nem véletlen, hogy ezekben az időkben sok értékes művészember tehetsége elvész. Ez különösen érzékenyen érinti a kisebbségben élőket. Mert azoknak, akik kevesen vannak, még jobban oda kell(ene) figyelniük azokra, akik valamilyen módon erősíthetik egy kis közösség tekintélyét.
Hevesi Tibor operaénekes személyében egy ígéretes művésze van a bánáti Magyarittabénak. Tehetségére és szép hangjára korán felfigyeltek. A zenei pálya előre kijelölt volt a számára.
– A nevelő nénim, István Julianna énekeltetett velem az óvodában, és már akkor felfigyeltek a hangomra. Aztán ez az általános iskolában is folytatódott. Itt megemlíteném megboldogult Nagy Rózsa tanító nénit, aki megtanított velem egy dalt, amellyel – másodikos vagy harmadikos koromban – felléptem a magyarittabéi Téli találkozókon. Ez volt az első hivatalos fellépésem, amit már a sajtó is regisztrált. Azután folytatódtak a fellépések: a torontálvásárhelyi VIVE-n, a Magyar Nóta és Csárdás Fesztiválon, az ifjúsági táncdalfesztiválokon Temerinben és Muzslyán. Díjakat is kaptam. Fontos momentum volt, hogy Vitkayné Kovács Vera javaslatára beiratkoztam a nagybecskereki zeneiskolába. Itt elsősorban Ana Aleksić-Šajrer tanárnő foglalkozott velem. Ekkor döntöttem el, hogy a klasszikus zene felé fordulok. Mert addig inkább a popzenében éreztem magamat otthon. A dolgok rendje szerint a zenei pálya a középiskola után a zeneakadémiával folytatódott. A sors úgy hozta, hogy Marina Trajković-Bidžović tanárnőnél voltam meghallgatáson, aki Kragujevácon dolgozott. Nagyon megtetszett neki a hangom, nekem pedig az ő munkamódszere, így kerültem azután a kragujeváci Zeneművészeti Egyetemre, ahol 2013-ban tenor éneklésből diplomáztam – foglalja össze röviden az eddigi zenei pályáját Hevesi Tibor.
Utána hazajöttél, és visszazökkentél a valóságba. Megkezdődött a pályakezdő útkeresése.
– Azt is mondhatnám, hogy egy zsákutcába kerültem. Részben azért, mert anyagi helyzetem nem teszi lehetővé, hogy tovább tanuljak. Pedig nagyon sokat jelentene, ha el tudnék járni mesterkurzusokra, meghallgatásokra. Elsősorban egy biztos munkahelyre lenne szükségem, hogy a továbbtanulásomra fordíthassak, hogy eljussak akár külföldi meghallgatásokra is. Sajnos munka hiányában nem tudom megtenni azt, hogy elutazzak vagy magamra fordítsak, vagyis hogy egyáltalán továbbléphessek. Mert azt is elmondom, hogy befejeztem az egyetemet, és most következne a mesterfokozat, amit szintén le kellett stoppolnom.
Jelenleg hol énekelsz? Egyáltalán, hogy próbálod a hangod „formában tartani”?
– A zimonyi Madlenianum operaház tagjaként két szerepem van: a Varázsfuvolában a Tamino szerepe, a másik a Nemorino szerepe A szerelmi bájital című operában. Valójában az operáknak az egyórásra lerövidített változatairól van szó, amelyeket gyerekek számára állítottak színpadra. Emellett, ha az időm megengedi, fellépek a környező települések rendezvényein. Ahova meghívnak, oda igyekszem eljutni – nemrég például egy kosárlabda-mérkőzés megnyitóján is énekeltem. Próbálok egy önálló hangversenyt is összehozni Nagybecskereken. A havi egy-két fellépés nem tudja lekötni az energiámat, és persze megélhetést sem biztosít.
Azt hallottuk, hogy jobb híján a mezőgépek karbantartását és javítását is vállalod a faluban.
Fotó: Ótos András
– A mezőgazdasági gépek javítását édesapámtól tanultam meg. Még annak idején, amikor kicsi voltam, és édesapám dolgozott otthon, néha hívott bennünket, engemet és a testvéremet is, hogy segítsünk, fogjunk meg ezt-azt. Ilyen módon a gyerek munka közben megtanulja, hogyan is működnek a dolgok. Elles pár titkot, és az megmarad. Amikor visszatértem Ittabéra – az egyetemi évek után –, akkor ez volt számomra az egyetlen lehetőség. Jelenleg is ezzel foglalkozok, hogyha nincsenek fellépéseim. Átszereljük, átnézzük a gépeket, felkészítjük őket a szezonra. Ezzel is tudok magamnak egy kis pénzt keresni. Bár ez nem nagy összeg. De valamiből meg kell élni.
Jelenléted a falu művelődési életében viszont áldásos. Mert a fellépéseid mellett a helybeli néptáncosokat is vezeted.
– Tíz párról sajnos most már csak hétre maradtunk. De nem adjuk fel. Törekszünk és csináljuk. Ugyanolyan lelkesedéssel, mintha húszan lennénk vagy negyvenen – egyformán, megvan a lelkesedés. Ha kihagyunk egy-két próbát, akkor már hívnak, hogy mikor lesz. Ennek a munkának pedig megvan az eredménye, és már szépen, összhangban táncolunk, és szerintem ez a jövőben még inkább javulni fog.
Gondolod-e néha, hogy talán jobb lett volna más szakmát választani? Mert asztalosként vagy szakácsként talán könnyebben boldogulnál. Különösképpen külföldön. Nyilván az elvándorlás gondolata benned is motoszkál.
– Mindenki panaszkodik. Vagy, ha teheti, összepakolja a kofferját, és elmegy a nagyvilágba. A kultúra egyszerűen, hogy is mondjam, kihalófélben van. Sajnos. És a kollégák is ugyanígy látják ezeket a dolgokat. Az egyetem elvégzése után nem tudnak elhelyezkedni, vagy egy másik szakmában keresnek munkát – ami szerintem nem megoldás. Persze, megfordult az én fejemben is, hogy elmenjek. De mivel szeretek itthon, ezért megpróbálok még egy kicsit harcolni. Hátha sikerül. Ha nem, akkor rám is ez vár, mint a többi fiatalra, aki már megtette ezt a lépést, és a jobb élet reményében elutazott külföldre, szerencsét próbálni. Valakinek bejött, valaki visszajött. Tartom a kapcsolatot sok külföldre távozott kollégámmal, és többségüktől azt hallom, hogy kinn sokkal jobb, nagyobbak a lehetőségek a művészek számára. De szeretném, ha ez itthon is sikerülne. Majd meglátom.
Miközben harmadik éve várja a lehetőséget, hogy pályára léphessen, Tibor mindennap gyakorol – igyekszik „formában tartani a hangját”. És bízik abban, hogy egyszer operaénekesként itthon is meg tud majd élni. S nem kell örökké mezőgépjavítással foglalkoznia.
