Mikor mondhatjuk azt, hogy a gyerekek játszanak, és mikor csordul túl a pohár, melyik az a határ, amikor a játék már őrjöngésbe megy át? Meglehetősen nehéz meghatározni, mint ahogyan azt is nehéz eldönteni, hogyan nyugtassuk meg a bevadult manókat, vagy egyszerűen csak szakítsuk félbe az elfajult tombolást?
Egy kis hűsítő szörpi a nyári ugrabugra közben (Halász Gyula felvétele)
Biztosan jártak már más szülő is hasonlóan, voltak olyan pillanatok, amikor gyermekeik nem viselkedtek éppenséggel a „megszokott” módon, és a „játék nem ismer határokat” szlogen erre gyenge kifejezés. A játék hevében néha olyanok a gyerekek, mint akik bolondgombát ettek, ilyenkor a manók koboldokká válnak, szemük vészjóslóan csillog, tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor jobb lefújni a bulit. A bolondóra érdekes módon mindig estefelé jön rá a gyerekekre, ekkor kezdenek elfajulni a dolgok.
A kis koboldok legutóbbi randalírozása nem maradt nyom nélkül, pedig minden szépen indult, bújócskáztak szépen a házban. Idővel azonban ráuntak, következett a fogócska: fel az emeletre, le az emeletről, aztán elkezdték az ajtókat csapkodni, és ekkor kellett volna bedobni a törülközőt, de nem tettük. Ez volt a hiba. A játékuk lassan, de biztosan őrjöngéssé alakult át, a két kisebb kobold összefogott a nagyobbik ellen, őt zavarták, visítoztak, kiabáltak. Elődnek, a nagyobbik koboldnak elege lett a kicsik terrorjából, és bebújt a fürdőszobába, a felpaprikázott törpök persze utána szerettek volna menni, de ő nem engedte be őket. Az ember ki sem nézné mekkora erő rejlik kis gyermekeiben, hétköznapi helyzetekben nem is mutatják ki „foguk fehérjét”, de bizony „nagy dolgokra” képesek. Addig lökte a két kis kobold a fürdőszoba ajtaját, hogy kiszedték a helyéből, és az ajtó majdnem rádőlt Elődre. Az őrjöngés ricsaja hirtelen vészjósló üvöltözésbe váltott, erre már pattantunk Csillával, hát volt mit látnunk. Előd bent a fürdőszobában alig tartotta a félig rádőlt ajtót, a két kobold visszaváltozott riadt kis manóvá, félrevonultak, és félénken várták a szülők „reakcióját”.
Természetesen nem hagytuk „szó” nélkül a történteket, de hirtelen nem tudtunk sok mindent mondani nekik, annyira megijedtünk, hiszen az a nehéz ajtó ott állt Előd feje felett, és bizony alig tartotta, egyszerűen valótlannak tűnt, hogy az ártatlannak tűnő kis manók ilyesmire képesek.
Az ajtót félreállítottam, és a falnak támasztottam, a manókat pedig nyugodtabb vizekre tereltük, majd miután lecsitult a helyzet, és lefeküdtek, következhetett az ajtó visszaállításának a projektuma, ami nem is volt olyan egyszerű, Csillának még most is dagadt az ujja, mivel az első próbálkozás után rácsúszott az ajtó.
A játék hevében történtekért nem szokásunk leszidni a gyerekeket, és ezekért nem is hibáztathatók, lehet a szülőknek kell félbeszakítani még idejében a dolgokat, de... még ma is élnek bennem azok a gyerekkori emlékek, amikor nyáron alkonyatkor a Horgász-szigeten olyanokat bújócskáztunk pajtásaimmal, hogy szüleinknek alig sikerült éjfélig összefogdosni minket. Jól emlékszem, hogy ők is próbálkoztak többször hazaterelni bennünket, de aztán jött a könyörgés: miért pont most kell hazamenni, amikor a legjobb?
