Mit lehet mondani Tari Istvánról, amit már nem tudunk? Azt, hogy költő, író, képzőművész, grafikus? Azt, hogy a Képes Ifjúság aranykorának újságírója és fotóriportere volt? Azt, hogy Óbecsén él, és ott igen aktív tevékenységet fejt ki a művelődés és a politika terén? Azt, hogy a kiváló Aracs folyóirat oszlopos tagja? Mindezt tudjuk, de azt nem, hogy Tari István miképpen viszonyul az ízekhez, az étkezéshez, az ételekhez. Ezúttal erről faggatom.
– Az étkezésnél a nyugalom a fontos. Azt a nyugalmat, ahogy öregapám megrágta az ételt, már gyerekkoromban megcsodáltam. Mi játszottunk, mondtuk neki, hogy tátsa ki a száját, és bedobtunk egy falat diót, vagy mogyorót. Ő a diót tíz percig rágta, és amikor teljesen elpépesítette, akkor nyelte le. Ezt a nyugalmat, az ízekkel való lassú és alapos ismerkedést kellett volna nekünk is elsajátítani tőle. Ma mindenki siet. Állva, az utcán rohanva, autó vezetése közben eszünk. És ahogy ez az étel, az élet is átszalad rajtuk. A lakásokba manapság tenyérnyi konyhát terveznek, ahol csak kihúzható asztal, egy-két összecsukható szék fér el. Pedig az asztal egy családban nagyon fontos dolog. Annyira fontos, mint az ágy. Talán még annál is fontosabb. Nekünk egy nagy asztalunk van, amelyet az egész család körülülhet, de nem csak azért, hogy ott étkezzünk, hanem azért is, hogy ennél az asztalnál beszélgessünk. Mert beszélgetni kell egymással, szeretteinkkel, családtagjainkkal, barátainkkal. És ezt kutyafuttában nem tehetjük. Le kell ülni egy asztalhoz. Nem véletlenül akarták az asztalt kiiktatni az életünkből. Magyarországi ismerőseink mesélik, hogy már szinte teríteni sem tudnak a lakásokban, se leülni beszélgetni. Mindez manapság mellékes, de akkor mi a fontos? Mi, itthon, mindig megterítünk, és nem lábasból esszük a levest, hanem levesestálban tálaljuk fel. Az egyszerű étel is ízletesebb, ha szépen feltálalva kerül elébünk, ha megadjuk a módját…
Három lányom van, és a kedves párom. Mindannyian nagyon szeretnek főzni, így egem csaknem teljesen kiszorítottak a konyhából. Teri , Zsófi és Lenke . Lenke már hatéves korában kalácsot sütött, azzal, hogy a sütő ajtaját nekünk kellett kinyitni. Teri lányunk folyton, még ma is kísérletezik. Feleségem, a Marcsa , is kitűnően főz, és Zsófi is. Gyakran kitúrtak a konyhából, de mégis van néhány étel, amit rám bíztak. Például a halat, biztosan azért, mert nemigen szerették pucolni. A süllőt tartom a legjobb halnak, a második és a harmadik helyet a harcsa és a kecsege osztja. A halászlébe pedig ponty való. Zentán nőttem fel, a Tisza-parton, ezért a halat, a halételeket nagyon szeretem. És a kocsonyát is. A lányok a kocsonyát sem kedvelik különösképpen, ezért főzését leginkább rám bízzák. A hagyományos, régi, természetes ízeket kedvelem. Még van olyan hely, ahol lehet parlagi csirkét venni. Ég és föld a különbség a parlagi tyúk, kakas és a ketrecekben nevelt tyúkok, csirkék között. A bombázások idején mi is neveltünk ketrecben csirkét, és a Becsén élő lányom is néha nevel. Döbbenetes élmény volt számomra, amikor megfogtam ezt a csirkét, és csontja összeroppant, éreztem, hogy a lábában törnek, ropognak a csontok. A parlagi csirke csontja acélos.
Nyilvánvaló, hogy a régi ételek ízét nagyon nehéz visszahoznunk, de az is nyilvánvaló, hogy azért megy tönkre a világ, mert hihetetlen sok vackot, hitványságot fogyasztunk. A temetőtisztek már tudják, hogy manapság a halottak sokkal tartósabbak, mint régebben. A rengeteg tartósító, amit életünk során elfogyasztunk tartósít minket a koporsóban is. A fáraók ezt a technológiát még nem ismerték.
Én magamat, sem családomat ily módon nem akarom tartósítani. Kertünkben megtermeljük a zöldségféléket, a paradicsomot, a paprikát… Mindent vegyszer nélkül. Sok paradicsomot fogyasztunk. Mindig van vagy hetven bokor paradicsomom. Egészen más annak a paradicsomnak az íze, amely a kertünkben terem, és a hagyma íze is más, még ha férges is, meg a paprikáé… És nemcsak azért más, mert magam termelem, hanem valóban más. Gyakran kísérletezek úgy, hogy az asztalra teszem a nagyáruházban vásárolt paradicsom mellé a kertünkben termesztettet. Így, egymás mellett kóstolva lehet érezni a különbséget.
A rengeteg adalék mellett egy csomó hülye divat is próbálja kibillenteni az embereket. Például a sózás. Az okosok azt próbálják sugallni, hogy teljesen sótlanul étkezzünk. Ez ökörség. Azt mondják, hogy a só méreg. A vegyészek és a biológusok is nagyon jól tudják, hogy a méreg az mindig dózis kérdése. Állítólag a víz az élet. Ha a vízből is valakivel nyolc litert megitatnak, akkor belehal.
Vagy például sokan a kenyeret sem eszik mostanában, mert ezt tanácsolják nekik. Mert a kenyér hizlal. Ez is butaság. Élnek még pékek, akik valódi házi kenyeret sütnek. Például Adán, Topolyán, itt Becsén. Ezek a kenyerek nem tartalmaznak adalékokat, vagy jóval kevesebbet tartalmaznak, mint a többi kenyér. És a paradicsomot sózom, és a szalonnát is szeretem. Paradicsommal. És a kenyeret is szeretem. A kenyér elleni kampányt sem értem. A kenyérben rengeteg a B-vitamin, amely közismerten egy természetes idegnyugtató. Tulajdonképpen az elmebajnak is köze van ahhoz, hogy az emberek nem fogyasztanak kenyeret.
Érdekes, hogy az emberek manapság sok éven át keményen küzdenek azért, hogy öregségükre elvonulhassanak egy tanyára. Ott egészséges életmódot élnek, biokertészettel foglalkoznak, parlagi csirkéket tartanak, mangalicát. Őseinknek ehhez nem kellett robotolniuk, mégis mindezt megteremtették maguknak és családjuknak. És ezt ma is megteheti bárki, ha nem enged, ha ellen tud mondani a modern kor kegyetlen emberőrlő gépezetének.
Mi, párommal még ellenállunk. Nem tudom, gyerekeink mennyire lesznek erre képesek.
(Dávid Csilla felvétele)
