Lennert Géza fotóművész nemcsak a fotóművészet világában, hanem az ízek világában is járatos. A világot beutazva nem csak kiváló fotókkal tért mindig haza, hanem a helyi ételek ízének emlékeivel. Ezúttal élményeinek egy kis részét osztja meg a Tarka Világ olvasóival.
– A gyerekkori ételek közül a sztrapacska az, amire szívesen emlékszem, és a mai napig is csinálom. A családban mindenki szereti, csak elkészíteni nem, ezért mindig én vagyok az „áldozat”.
Anyám szárvidéki magyar, apám bácskai magyar, én pedig Budapesten születtem, de Budapesthez különösebb gasztronómiai élmény, legalábbis a gyerekkoromból, nem fűz. Szegények voltuk, meg hátsó udvari lakásban laktunk, ahol nagyon nagy főzések nem történtek. Éhesek nem voltunk, de különösebb élményem abból az időből nincsen, viszont a sztrapacska anyám kedvenc étele volt. Ezt a felvidéki ételt úgy készítette, hogy lereszelte a főtt krumplit, lisztet adott hozzá, amennyit felvett, ebből galuskát csinált, ezt kifőzte, majd lezsírozta, rá juhtúrót tett és visszatette a tűzhelyre, hogy elolvadjon rajta a túró. Nálunk ez volt, és a mai napig is ez a sztrapacska.
Lennert Géza a langusztával
Ez volt az egyik gyerekkori ízélményem, a másik pedig a rántott pipi. Egyszer bejelentetlenül beállított hozzánk anyám két prágai unokatestvére közül az egyik családostul, barátostul. Voltak vagy tízen, és a tengerre menet itt szándékoztak maradni két-három napig. A szállással nem volt gond, mert valahogy elhelyeztük őket ágyban, földre tett matracokon, de hirtelen nem tudtunk nekik mit adni enni. A nyugati rokon ilyenkor kivezette volna a vendégeket egy olcsó vendéglőbe, de mi még ezt sem tudtuk megtenni. Az udvarunkban azonban futkosott jónéhány csirke. Egy-másfél kilósak voltak, még nem akartuk egyiket sem levágni, de most rákényszerültünk. Anyám és a cseh asszonyok nekiláttak hát csirkéket vadászni, meg is fogtak nyolc-tíz darabot, és elkészült egy hegynyi rántott pipi, amit a mai napig is kedvelek, és szinte minden vasárnap ez van az asztalon. Most anyósom süti, meg a feleségem. Most is vannak csirkéink, felneveljük, levágjuk, megsütjük őket. Néha én sütöm, ugyanis jómagam is tudok főzni. Néha én is felkötöm a kötényt és meglepem a családot. Nemrég egy magyarországi táborban voltam, ahol csendes szemlélőként makói barátaimmal együtt egy főzőversenyen is részt vettem. Makói hagymakrémlevest készítettek odavalósi barátaim, Gyenes Laci és Gizus , akik nagy makói hagymatermelők. Nekik köszönve most elárulhatom ennek a fenséges ételnek a receptjét.
Hozzávalók négy személyre: 5 fej makói vöröshagyma (persze a nem makói is jó), 10 deka vaj, 1-2 evőkanál ételízesítő, 1 deci főzőtejszín. És ehhez az ételhez kell még pirított kenyérkocka, de ez készen is megvehető, akkor legyen sajtos vagy fokhagymás.
A kockára aprított vörös- és fokhagymát a felolvasztott vajon pároljuk mindaddig, amíg enyhén barnás színe nem lesz. Közben hozzáadjuk az ételízesítőt, majd felöntjük vízzel és nagy lángon felforraljuk. A levest ezután levesszük a tűzről, hozzáadjuk a tejszínt, majd dúsítjuk még egy kevés vízzel, ha erre szükség van, és ismét felforraljuk. Természetesen ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, majd tálalás előtt turmixoljuk, és még egy kevés tejfelt is adhatunk hozzá. Tálaláskor szolgáljuk fel mellé a pirított kenyérkockákat.
Mindenkinek ajánlom, nagyon finom.
De a bab is nagyon jó, amit a mama főz péntekenként. Azelőtt bableves sűrűjét karikára vágott hagymával lesütötték. Ilyen lesütött babot már többször is ettem Belgrádban, az állomás környékén levő késdobálós, koszos kis vendéglőkben. Itt soha sem kaptam gyomormérgezést, de eddigi életem során ezt sem kerültem el. Nem itthon, és nem Belgrádban ért a „csapás”, hanem Szíriában, Aleppóban. Még 1975-ben. Egy nálunk tanuló arab barátommal és feleségével utaztam oda. Ismerősöm az ottani turistairodából javasolta, hogy látogassunk el egy arab étterembe. Többen voltunk, és különböző húsételeket szolgáltak fel. Egy német nő és én kardra gyúrt darált húst kértünk. A kardon sütötték meg, majd az asztalnál a tányérunkra húzták. Finom volt, de később kiderült, hogy romlott is. A társaságból csak mi ketten, a német nő és én voltunk rosszul. Egész éjjel nem aludtam. Ekkor tanultam meg, hogy meleg égövben nem szabad darált húst enni. De ettem Aleppóban egy olyan ételt is, amiről még ma sem tudom, hogy mi volt, inkább csak sejtem. Kinéztem, hogy hol étkezik az egyszerű nép, ugyanis egyetemi hallgatóként nagyon kevés pénzem volt. Az étel nyilván darált csicseriborsóból készült. Egy nagy lapos tányéron szét volt kenve, körben pedig kupacokban álltak különböző fűszerek. Néztem, hogy a többiek mit csinálnak. A fűszerből bele-bele kevergettek a pürébe, és úgy ették. Különös íze volt, abban a pillanatban nem tudtam megállapítani, hogy növényi vagy állati eredetű-e, amit eszek. Mostanában láttam egy hasonló ételt a tévében, ezért gondolom, hogy valószínűleg csicseriborsópépet ehettem.
Egyébként én mindenevő vagyok, szeretem a tésztaételeket is, és nagyon szeretem a halat.
Volt egy szép gasztronómiai élményem 1982-ben a feleségemmel. Renault 4-es kocsink volt akkor, és abban az évben engedtek be a portugálok először autós turistákat Jugoszláviából országukba úgy, hogy nem kellett a kocsi árát a határon letétbe helyezni. Az autó hátsó ülését kiszereltem, vastag szivacsot tettem a helyére, és amikor ledöntöttem az első két ülést, egy valódi franciaágyat kaptam. Európai körútra indultunk és a kocsiban aludtunk. Készételeket vittünk magunkkal, tarisznyából táplálkoztunk, de a csaknem tízezer kilométer megtétele során néhol vendéglőbe is ettünk. Lisszabonban az Alfama erődből lenézve – amely Péterváradra hasonlít, a város fölé emelkedik, csak nincsen mellette folyó, viszont a város túloldalán ott a tenger – megláttunk egy kis vendéglőt. Három-négy asztalból állt, sötét volt bent, csak a söntés mögött világított egy halvány égő. Ide nyitottunk be. Megkérdeztük a tulajt, hogy tudna-e valamit ajánlani. Kérdezte, hogy szeretjük-e a halat? Szeretjük. Kérdezte, hogy szeretjük-e a fűszereset? Szeretjük. Amikor meghallotta, hogy Jugoszláviából jöttünk, nagyon megörült. Még nem járt nála jugoszláv vendég. Tengeri halat készített a számunkra különböző indiai fűszerekkel. Fenséges volt, és nemcsak a hal, hanem az egész ambientus. Ebben az egy vacsorában benne volt a portugálok hajózása, India felfedezése, a fűszerek útja, minden. A söntés mögötti fal tele volt ragasztgatva különböző országok papírpénzeivel. A vendéglős tőlünk is kért egy kis címletű dinárt. Már nem emlékszem, hogy ez mennyi volt, de arra igen, hogy annyira megörült neki, hogy nem fizettette meg velünk a vacsorát.
Mesélhetnék a harang alatt sült húsokról is, a žanjicai sült gidáról, amit akkor ettem, amikor még búvárkodtam. De mesélhetnék a saját magam fogott, majd elkészített langusztáról is. De ha folytatom, akkor nagyon meg fogok éhezni…
