A hetvenkilenc éves Horváth István világhírű birkózóval csaknem kétórás beszélgetés során bejártuk a sport világát, végigjártuk életútját, de sikerült kissé beférkőznöm ízvilágába is. Beszélgetésünk elején közölte velem, hogy Nemesmiliticsen született. Ha Nemesmilitics, akkor kulen, így az első kérdés már adódott.
–Sokak szerint a világ legjobb kulenjét nem a vajdasági szlovákok készítik – állítólag Szlovákiában ezt a kolbászkészítményt nem is ismerik –, hanem a nemesmiliticsi magyarok. Mellesleg többször meg is győződtem ennek igazságáról. Mi a nemesmiliticsi kulen titka?
– Egyetlen titka van, a dagasztás. Addig kell dagasztani, keverni a húst, amelyet előzőleg ledaráltak, sót és pirospaprikát kevertek hozzá, amíg a padlásról nem csepeg a víz. Ez azt jelenti, hogy a homlokról az izzadság. Persze, a disznó legjobb húsából készül a kulen, a combjából és a karajhúsból. És a disznó bendőjébe töltik, felfüstölik és csaknem egy évig szellős helyen érni hagyják.
Újvidéki lakásában beszélgetünk. Bevezet szentélyébe, egy kis szobába, ahol végtelenül pedáns rendben sorakoznak az olimpiákon, a világbajnokságokon kapott érmei, a kitüntetései, diplomái. Pénzgyűjteményének egy része, fényképek. És ami ámulatba ejtett, a rengeteg fafaragvány. A természet által már megfaragott, de az ember szemével észlelt és kissé átalakított alkotások ezek. Egy gyönyörű kiállításra való alkotáscsokor.
(Dávid Csilla felvétele)
– A fát mindig is szerettem, valószínűleg ezért lettem asztalos. De a fakanalat, pedig az is fából készül, a katonaság óta nem vettem a kezembe.
És elmondja, hogy hol szolgált, hogy példás katonaként Belgrádba került, ahol a Partizan birkózóklubban már befutott birkózóként alkalmazták, ugyanis addig nemcsak Zombor bajnokságát nyerte meg, hanem egyéb rangos versenyeken is remekelt. Édesapja keménykötésű parasztember volt, és nagyon haragudott rá, amikor meghallotta, hogy inaskodása mellett rendszeresen látogatja a zombori birkózóklubot. Amikor gyerekként első érmét megkapta, nadrágszíj volt számára a jutalom. Több napig nem tudott hátsójára ülni.
– Gyerekkori ízvilágom eléggé szegényes. Bentlakó voltam Zomborban. Otthon pedig leginkább tésztát ettünk. Krumplisat, mákosat, grízeset. Lehet, hogy ezért nem szeretem a mai napig az édeset, az édességeket. Egyébként mindenevő, de elsősorban húsevő vagyok, és a kedvencem a natúr szelet, és a paprikások. Mindenféle paprikás, még a krumplipaprikás is. Készíteni nem tudom. Kedves párom főz, és ha ritkán én is próbálkozom a főzéssel, akkor tulajdonképpen ő tartja a fakanalat. Már említettem, hogy a katonaság óta fakanalat nem vettem a kezembe, de az nem jelenti azt, hogy nem szeretek enni. Nagyon szeretek, és sokat. Ezt megerősítheti bárki, elsősorban a feleségem Margitka, de mások is. Például egy sporttársam, pontosabban Gédzsó edzőm, akivel többedmagammal Šabacra utaztunk, egy birkózó bemutatóra. Amikor odaértünk, azonnal fel kellett lépnünk, de már akkor is nagyon éhes voltam. A több órás bemutató után már azt gondoltam, hogy kilyukad a gyomrom. Elmentünk egy vendéglőbe. Mindannyian hatalmas adagokat rendeltek, harminc, negyven csevapot. Én meg azt mondtam, hogy hozzanak nekem százat. Óriási tálon egy hegynyi csevap volt. Amikor kihozták én is megijedtem, és ekkor edzőm azt mondta, ha ezt megeszem öt vacsorát fizet Belgrádban. Megettem. Igaz, az utolsó tízet már alig nyeltem le, de megettem. És beteg sem voltam utána.
Megnyerte a fogadást. Mint ahogy megnyert sok, sok érmet a világ legrangosabb birkózó bajnokságain. És edzőként és előadóként bejárta a világot. Volt Japánban, az Egyesült Államokban, Guatemalában, Salvadorban, Hondurasban, Hollandiában, Görögországban, Bulgáriában.
– Ezek közül az országok közül, a világ minden országai közül, Japánt emelném ki. Az a pedánsság, az a pontosság, ami ott a mindennapi életben uralkodik, de a csúcsvezetés körében is, példaértékű lehetne mindannyiunk számára. És étkezésük is fenséges. Ételeik kiválóak. Ott ettem először nyers húsból és nyers halból készült ételeket. Ott tanultam meg pálcikával enni. Versenyzőként többször voltam Japánban, de edzőként három évet töltöttem ott.
Horváth István élsportoló egy fogyókúrát is elárult. Mégpedig azt, hogyan lehet egy nap alatt tíz-tizenöt kilogrammot lefogynia, ugyanakkor rengeteget enni is.
– Én a hetven kilogrammosok súlycsoportjában versenyeztem. Minden verseny előtt le kellett fogynom, hogy ne legyek hetven kilogrammnál súlyosabb. Kevesebb lehettem, de több nem, különben nem versenyezhettem volna. Ezt úgy értem el, hogy a verseny előtt néhány nappal óriásokat futottam. Beöltöztem izzasztó ruhába és reggel lefutottam tizenöt kilométert. Három és fél kilogrammot izzadtam ki magamból. Ezután nagyot reggeliztem, majd ugyanazon a napon lefutottam még kétszer tizenöt kilométert. Minden alkalomkor veszítettem három, négy kilogrammot. Holott ettem. Mert enni, azt mindig szerettem. Persze, volt olyan felkészülés is, amikor nem volt szabad ennem, egy héten át. Szörnyű volt, de kibírtam.
Mielőtt még befejezném a nagyétkű élsportoló birkózóval való beszélgetést, még visszatérek a fakanálhoz. A katonaságban ugyanis volt fakanál a kezében. Erről faggatom.
– Úgy hozta a sors, hogy a konyhára kerültem, a tiszti konyhára. Néhányszor helyettesítenem kellett a szakácsot. Megtettem, de nem mindent úgy készítettem, ahogy ő. Paprikást főztem, méghozzá csípősen. Mindenkinek nagyon tetszett, és ami fontos volt, legalább is a tiszti konyha vezetőjének, paprikásom elfogyasztása után mindig nagyobb volt az italfogyasztása, mint különben. Rövid ideig voltam a konyhán, de ott is remekeltem. Ezután már nem volt időm szakácskodni. De a hasam mindig is nagyon szerettem. És ma, csaknem nyolcvan évesen is nagyon szeretem.
