Hogy a magyar édesanya és szír édesapa lánya hogyan tett meg ilyen hosszú utat ilyen rövid idő alatt, arról Al Ghaoui Hesna a Tarka Világ olvasóinak mesél:
– Noha valóban Debrecenben születtem, igazából salgótarjáninak vallom magam: ott nőttem fel, szüleim most is ott élnek. Az általános iskolát is ott végeztem, majd a szolnoki középiskolai évek alatt nyertem egy egyéves ösztöndíjat egy amerikai magániskolába. Hazatérésem után a jogi egyetemen diplomáztam, de már egyetemista éveim alatt elkezdtem újságírással foglalkozni. A diplomázás után kerültem a Népszabadság külpolitikai rovatához, ahol el is töltöttem néhány évet – de közben egy évig Tunéziában tanultam magyar állami ösztöndíjjal arabot. Az arabot ugyanis felnőtt fejjel kezdtem elsajátítani.
A napilap után jött a televíziózás, a Híradó és a Panoráma. Már kezdő újságíróként is a Közel-Kelettel kezdtem foglalkozni, s később, a televíziónál is ez lett a szakterületem – noha egy külpolitikai újságírónak mindenhez kell értenie.
Mégsem bevett gyakorlat, hogy a televíziók fiatal nőket küldenek konfliktuszónákba tudósítani…
– Nem is úgy kezdődött, hogy kiküldtek, én találtam ki, hogy menni szeretnék a válsággócokba. Az első forgatásom szinte véletlenszerű volt: családi nyaraláson, rokonlátogatóban voltunk Szíriában, éppen Arafat halála idején. Akkor javasolta apukám, hogy béreljünk egy kamerát, szerezzünk egy operatőrt, és forgassunk. Így született az első riportom az MTV Panorámája számára. Később már én kezdeményeztem, hogy elutazzak Egyiptomba, a választásokra, Szudánba, a Nemzetközi Vöröskereszttel… Utána persze már a tévé is megkért, hogy menjek ilyen helyekre, de a kezdetekkor ez teljes egészében az én kezdeményezésem volt.
Nem néztek rád furcsán a kollégák, amikor ilyen elképzelésekkel álltál elő?
– Egyáltalán nem. Valószínűleg arra gondolhattak, hogy az arab nyelvtudás számít annyit, hogy elboldogulok a válsággócokban is. A mindennapi életben persze volt, akit meglepett a jelenlétem a konfliktuszónákban, de a szakmabeliek részéről nem éreztem meglepettséget.
Háborúk földjén címmel jelent meg könyved. Ebben a kötetben megpróbáltad „kiírni” magadból mindazt, ami nem férhetett be a tévés tudósításokba?
– Igen, részben ezeket az élményeket, részben pedig azokat a háttérinformációkat írtam meg, amelyeket megszereztem. Meg persze az élményeket, amelyeket megéltünk. Azt vettem észre, hogy az ilyen történetek sokkal jobban érdeklik az embereket, mint maga a konfliktus, amiről tudósítok. A kötet anyagát nagyon szubjektíven, nagyon élményszerűen írtam, hogy az olvasó úgy érezhesse: velünk utazik Gázába, Észak-Irakba vagy éppen Afrikába… És a közönség jól fogadta: az emberek szívesen vették, hogy nem egy nyers beszámolót kapnak szörnyű dolgokról, hanem betekinthetnek a mélyebb dimenziókba is. Sokat írtam bele a kötetbe magamból is, és sokaknak tetszett, hogy ennyire őszintén beszélek magamról és az érzéseimről. Az olvasók úgy érezték, így könnyebben azonosulnak velem, és sokkal jobban átérzik a történeteket, amelyeket megéltem. Már a könyv megírásának kezdetén eldöntöttem: nem fogom cenzúrázni magam, ami kijön, az a papíron is marad. Utólag semmit sem húztam ki. És persze fontosnak tartottam némi humort is beleszőni mindebbe, hiszen akkor igazi egy élménybeszámoló, ha az ember, ha úgy adódik, saját magán is tud nevetni.
Személyes élményekről olvashatunk a meglehetősen rendszertelen bejegyzésekkel jelentkező blogodban, az Egy frontkóros naplójában is; arról, hogy mekkora élmény öt nap után mosakodni, a folyosói fotel helyett egy priccsen aludni… Ezek a körülmények mennyire befolyásolják a munkádat?
– Jó esetben a munka minőségén nem látszik meg, hogy milyen körülmények közepette készült az anyag. Sokszor kell a szó szoros értelmében megküzdeni a körülményekkel, hogy egy tudósítás elkészülhessen. Gyakran éppen az jelenti a feladat legnehezebb részét, hogy a néző ne érezze: olyan ember tudósít, aki a folyosón alszik, nem eszik, nem iszik… Igyekszem mindig előre felkészítenem magam a körülményekre, mert ha úgy indulok útra, hogy számítok a nehézségekre, könnyebb átvészelni azokat. Mintha egy kapcsoló lenne az ember fejében, amelyet lenyom és onnantól kezdve nem lesz éhes, nem lesz fáradt egy hétig… Az ember bámulatos dolgokat bír ki.
Tudósítottál a 2010-es foci-világbajnokságról is. Oda hogy kerültél?
– Felkértek, hogy tudósítsak a világbajnokság hátteréről. Szerencsére nem volt elvárás, hogy értsek a focihoz – hangulatjelentéseket kellett adni, a szervezésről beszámolni. Szinte az egész ország követte a világbajnokságot, és sokan örültek, hogy arról is megtudtak ezt-azt, ami a futballpályák mellett történt. Bemutattuk a magyar bírót, beszélgettünk dél-afrikai emberekkel arról, hogy mekkora anyagi megterhelés az országnak egy ilyen rendezvény megszervezése, hogy társadalmilag milyen következményekkel járt mindez… Elmentünk a szegénynegyedekbe, ahol áram sem volt, hogy megkérdezzük, hogyan élik meg, hogy az ország milliárdokat költ egy világbajnokságra… De ott volt az ünneplés is, amit mindig hálás dolog közvetíteni.
Az MTVA m1-es csatornáján kísérhetik a nézők Bábel című új műsorodat. Izgultál az első rész adásakor?
– Nagyon! Jó izgalom ez, hiszen nagyon sok munka előzte meg. Mindig van izgulni való egy adás születésekor; odaér-e időben egy-egy anyag, ott lesz-e az interjúalany, ahol megbeszéltük, hogy nem késsük-e le a repülőt, hogy otthon is ugyanolyan jónak tűnik-e az anyag, mint a készítés pillanatában… Az adásba kerülés előtti már afféle „finisizgalom”, örömteli. De az első adás leadásának napján már bele is kezdtem a második részbe, így nem volt idő leereszteni, pihenni.
A blogodon írod a Bábellel kapcsolatban, hogy „sokévi híradózás után most nem híradós vagyok, hanem egy kíváncsi ember”. Eszerint ebben a műsorban egy másik Hesnát ismerhetünk meg? Vagy egy ugyanolyat, csak másképp?
– Inkább ez utóbbi. A Bábelben le akarom vetkőzni azt a szigorúan objektív tudósítói szerepet, amit egy híradó megkövetel. Egy ilyen jellegű műsorba belefér, hogy véleményt nyilvánítsak, hogy reagáljak arra, amit mond az interjúalany… Tudósítóként afféle médium az ember: a nézők ugyan az én szememmel látják a történéseket, de én nem válhatok részévé az eseményeknek, mert azzal a tartalmat is befolyásolnám. Erre mindig nagyon figyeltem. Egy Bábel-típusú riportműsor esetében viszont más a helyzet, ebbe a véleményem is belefér.
Pályafutásod alatt szép számban gyűjtöttél össze díjakat. Ezek mennyire fontosak számodra?
– Bevallom, nagyon. Egy olyan területtel foglalkoztam több mint tíz éven át, amelyre folyamatosan azt mondták, hogy az emberek zömét nem érdekli a külpolitika. A díjak mindig megerősítettek abban, hogy érdemes dolgoznom, hogy igenis, értékelik, amit csinálok. Ilyenkor azt is értékelik, hogy az ember veszélyeket vállalva dolgozik. A mindennapokban nem kapok visszajelzéseket, nem látom a nézők arcát, reakcióját. A díjak afféle visszajelzések, és ez jó érzés.
„Régi vágyam, hogy egy olyan műsort készítsek, amelyben a jó sztorik, az emberi történetek állnak a középpontban, ahol az egyetlen szempont az, hogy érdekes és tanulságos sorsokat mutathassak be. Mert azt gondolom, ha engem megfog egy történet, akkor joggal feltételezhetem, hogy az másokat is elgondolkodtat.”
