A politikával inkább a baj van, semmint, hogy viccelődjünk vele, én inkább a saját sztorijaimat, a saját élményeimet adom elő – vallja Benk Dénes a Dumaszínház humoristája
Benk Dénes, a Dumaszínház előadója, az RTL Klub tévécsatornán futó Showder Klub nevű műsor állandó fellépője. „Hivatalos” önéletrajz szerint gépészmérnök végzettségű humorista, aki olyan jelentős kérdéseket vizsgál a színpadon, mint például mit is csinál egy hentesmenedzser, milyen perspektívák rejlenek az orrszőrben és mi a leglassabb, ember által végezhető mozgás. A jelenleg magyar nyelvterületen népszerűsége csúcsát élő stand up comedy képviselője májusban az oromi Galipoli vállalat jóvoltából a szabadkai Galleria szállodában vendégszerepelt, a telt házas, több mint 1100 ember előtt tartott előadás után beszélgettünk vele.
(Molnár Edvárd felvétele)
–Azt hiszem, 2006-ban találkoztam először ezzel a műfajjal, a Sziget Fesztiválon, ahol Kőhalmi, KAP és Bödőcs léptek fel. Akkor magyar nyelvterületen még nem volt ennyire népszerű a stand up comedy. Adódik a kérdés: mennyiben más most fellépni, nagyobb közönség előtt, mint akkor?
– Jómagam 2006 elején kezdtem ezt a műfajt, akkoriban még valóban nem volt sok fellépés. A Showder Klub 2008 tavaszán indult el a tévében, azóta lett a műfaj is nagyon felkapott. Annyiban volt más az elején, hogy aki akkor eljött egy-egy előadásra, az ezt egy kicsit undergroundnak érezte. Általában kicsi, sötét helyeken léptünk fel, nem volt díszkivilágítás sem. Az, aki a magáénak érezte, visszajárt, egy családias hangulat alakult ki. Ma más a helyzet. Nagyon szeretnek, megtapsolnak, de ezzel együtt jár egy pozitív előítélet, ami ugyan jó, de annak meg is kell ám felelni. Nekem volt olyan fellépésem, amikor majdhogynem nagyobb tapssal fogadtak, mint miután elmentem, mert bizony olyan magasan volt a léc.
–Gondolom most sokkal több fellépésetek van mint 3-4 évvel ezelőtt. Nem áll-e fenn a veszély, hogy esetleg a mennyiség a minőség rovására megy?
– Ez a veszély valamelyest biztosan jelen van, de ugyanakkor egy egészséges versenyt is hoz, akár egymással, akár pedig olyan értelemben, hogy dolgozni kell. Legfeljebb kevesebbet vállal az ember, ha úgy érzi, hogy nem megy, meg kell találni az arany középutat. Én azt mondom, hogy ez nagyon jó amiatt, mert nem járunk úgy, mint a régi öregek, akiknek volt egy műsoruk és 20 éven keresztül azzal léptek fel mindenhol. Mi egyszerűen nem tudunk úgy járni. Ma már van internet, az emberek megnézik a műsort, s azt már nem lehet újból előadni.
–Nemrégiben kezdtetek fellépni Vajdaságban is. Mennyiben más a műsor a határokon kívül, más típusú poénok ütnek-e esetleg, mint otthon?
– Én azt vallom, hogy a humor univerzális, az a fontos, hogy vicces legyen és akkor, ha a nyelvet értik, akkor a poént is érteni fogják. Nem az a fontos, hogy határon kívül vagy belül, mindig az aktuális közönség alakítja a műsort. Ha érezzük, hogy ez most megy, ez kell, akkor ebbe az irányba visszük a dolgokat. Ha valami nem megy, akkor próbálkozunk mással, mindig az aktuális közönség dönti el.
–Mennyi a műsorban az improvizáció és mennyi az előre megírt „duma”?
– Ezt is a közönség dönti el, mert, van ahol nem is nagyon lehet improvizálni. Ha egy színházteremben vagyunk, ahol le van sötétítve a nézőtér, nem is nagyon látjuk őket, legfeljebb az első sort, ilyenkor nem nagyon vesszük észre a visszajelzéseket se. Készülünk mindig. Nem a komplett műsorral, sok minden megvan a fejünkben, és a helyszínen variáljuk a helyzettől függően. Van, ahol végig beszólogatnak, sokszor ez is át tud billenni, mondjuk, ha vannak részegek és bekiabálnak, akkor kétszer, háromszor ez még jó, de utána el kell őket nyomni, mert különben ez elviszi a műsort egy olyan irányba, amelyre már nem kíváncsiak a többiek.
–Volt rá példa a pálya elején, hogy esetleg rövidzárlat állt be egy-egy adott szituációban?
– Természetesen, de hát ilyen van, mindenki égette meg magát, de ebből tanulunk. Így lehet fejlődni, de ez is a közönségtől függ, mert ha az ember úgy reagálja le, hogy ebből is poént csinál, azt is el lehet viccelni, na meg a közönség az őszinteséget nagyon szereti. Az a nagyobb baj, ha nem érdekli őket, ez érvényes például a céges rendezvényekre, amikor egyvalaki kitalálja, hogy csináljunk ilyet, a munkások meg inkább szerettek volna jutalmat kapni, különben sem szeretik azt a céget meg a főnöküket, és akkor úgymond, le van nyomva a torkukon, hogy ezt kapjátok, kész, tessék nevessetek! Így azért nehéz, de szerencsére ebben is nagy rutinunk van, meg a tévé jó ajándéknak számít most már. Amikor a közönség nagyon részeg, az gondot okozhat. A gödöllői egyetemen, ahová én is jártam, ott volt olyan, hogy három napja buliztak, 850 ember zsúfolódott össze egyetlen sörsátorban, és jöttek a bekiabálások: „nyomjad…, te vagy a legnagyobb, király vagy” és hasonlók, és ha ez megy 20 percen keresztül, akkor az megtöri a műsort.
–Elég gyakran pellengérezitek ki a közéleti szereplőket. Nem érkeztek még esetleg megfélemlítő nyelvezetű sms-ek vagy telefonhívások, esetleg tettlegességre nem került sor?
– Az én esetemben nem, mert én nagyon figyelek rá, hogy alapból ne bántsak senkit, legfőképp ok nélkül ne tegyem. Ha mégis górcső alá veszem, akkor azért, mert azt jogosnak érzem, de akkor is inkább csak kifigurázom az illetőt, de nem célom, hogy tényleg megbántsak bárkit is. Én a celebeket se nagyon szeretem, mert egyrészt lefelé támadni nem annyira etikus úgymond, szerencsétleneknek enélkül is megvan a maguk baja. A politikával meg úgy vagyok, hogy mint magánembert nem olyan nagyon foglalkoztat, emellett meg annyira megosztja az embereket, hogy inkább hagyom. A politikával inkább a baj van, semmint, hogy viccelődjünk vele. Egy-két kollégával megtörtént, hogy szóltak nekik, hogy ez bizony sok volt, de igazi komoly probléma eddig nem volt. Én inkább a saját sztorijaimat, a saját élményeimet adom elő.
–Ilyen esetekben az érintett ismerősök, hozzátartozók részéről nem történt sértődés?
– A családom tudja, hogy ez a munkám, anyukám még büszke is rám. Ha olyan történetről van szó, amely kellemetlen lehet, akkor azt azért megteszem, hogy nem az érintett nevét mondom. De volt már olyan, hogy pont egy ilyen szituáció után hívott a haverom, hogy basszus, hát ez én voltam, mit beszélsz össze-vissza, hát miért nem mondtad a nevem?
–Szemmel látható, hogy sikerül elkerülnötök a bulvárosodást, a celebesedést. Ez egyeztetett, ún. céhes álláspont vagy egész egyszerűen a természetes szelekció vezetett oda, hogy egyikőtök sem vágyik az ilyen típusú népszerűségre?
– Mindkettő. Egyrészt, furcsán jönne ki, hogy a celebeken viccelődünk és aztán mi is ugyanazt csináljuk. Azért is poénkodunk rajtuk, mert nevetségesnek tartjuk őket, tehát valahol természetes, hogy mi ebből kimaradunk. Azért volt köztünk egy-két ember, hadd ne mondjak nevet, akik elmentek ebbe az irányba, annak reményében, hogy ettől népszerűbbek lesznek. De amikor ez elindult, ki is mondtuk, hogy ezt nem kellene csinálni. Tehát, alapból is így volt, de meg is erősítettük egymást, hogy ezt nem kellene.
–Sokadik éve szervezitek meg a nagyvázsonyi Dumavölgy nevű egyhetes humormaratont. Mennyiben más, mennyire kimerítő így, ömlesztve, napokon keresztül nyomni a műsort?
– Nagyon szeretjük ezt a rendezvényt, nekünk ez munka és szórakozás egyben. Napközben elmegyünk focizni, kicsit másnaposak vagyunk, mert azért esténként bulizunk. Mindig ott van közülünk 8-10 ember, írunk ott rádiókabaré jeleneteket, egymás poénjaira pakolunk rá, ez összerázza a csapatot.
–A kilencvenes években, a rendszerváltás után egyfajta űr keletkezett a magyar humorban. Először az abszurd humor lett népszerű – kezdetben téged is inspirált Galla Miklós és a L'art pour L'art Társulat – majd jóval később a megújulást ez a stand up nemzedék hozta el. De vajon elég-e ez a műfaj felélesztéséhez, vagy szükség van valami másra is?
– Úgy gondolom, hogy a stand up comedy még nagyon sokáig működni fog. Emberek fognak kiégni, eltűnni, de maga a műfaj nem tűnik el, szerintem ez egy biztos pont. Emellett próbálják feljavítani a magyar filmet is új vígjátékokkal, a Comedy Central humorcsatornának is vannak saját gyártású műsoraik, és mi is írunk jeleneteket. A színpad körül rengeteg a fiatal, próbálkoznak, és mindig lesz olyan történet, amit el lehet mesélni, úgyhogy én arra szavazok, hogy a stand up comedy nem fog eltűnni.
