Laár András humorista, a népszerű L'art pour l'art Társulat oszlopos tagja, számos népszerű figura megtestesítője, a legismertebb talán Besenyő Pista bácsi. A társulat nemrégiben kezdte játszani legújabb, A három testőr és a jeti vagy mi a pék című műsorát. A tokaji előadás után beszélgettünk a művésszel, aki emellett a KFT együttesben zenél, illetve buddhizmussal és valláskutatással is foglalkozik.
Távolról szemlélve úgy tűnik, a korábbi kitörő népszerűség után a L'art pour l'art eltűnt a közvéleményből, az internetet böngészve azonban ennek az ellenkezője bizonyosodik be. Ezek szerint csak a tévéből tűntetek el. Mi ennek az oka?
– Mi nem tűntünk el, nagyon jól látod, vagyunk, és egyfolytában dolgozunk. Igaz, hogy 2002-ben vagy 2003-ban volt szilveszteri tévéműsorunk utoljára. Az a helyzet, hogy a magyar tévék nem biztosítják sem anyagi, sem erkölcsi vonatkozásban azokat a feltételeket számunkra, amelyek mellett mi tudnánk dolgozni. Olyan megalkuvásba pedig nem mentünk bele, ami a társulat művészi hitelességét vagy a minőségét veszélyeztetné. Úgy kell mondani, hogy „nem olyan igényeket támasztottak a tévében felénk, amelyeknek mi meg tudnánk felelni”, viszont, aminek meg tudnánk felelni, olyan feltételeket meg nem biztosítottak nekünk. Tehát röviden ennyi. De mi egyfolytában dolgozunk a színházakban, Magyarországot már sokadszor járjuk körbe, folyamatos játékban vagyunk, egy héten legalább három helyen lépünk fel. Budapesten rendszeres helyünk a bábszínház, ahol színházi idényben ősztől nyárig folyamatosan játszunk havi 4–8 előadást, emellett a fővárosban még három állandó helyünk van, de tájolunk is mindenfelé.
Nagyon sokat játszunk, mi ebből élünk, és ami minket életben tart, az szerintem az, hogy a közönség elől valójában nem tűntünk el, mert egyrészt a tévéműsoraink mennek újra és újra, emellett a YouTube-on meg kell nézni, hogy a különböző jeleneteket hányan nézik meg. Hát egészen el vagyok képedve, hogy Besenyő Pista bácsinak a hülyeségről szóló monológját másfél milliószor nézték meg és ez a szám folyamatosan nő, de nem egy ilyen műsorszám van, hanem több, a Besenyő család több jelenete is népszerű. Úgyhogy a közönség fejében mi ott vagyunk, és amikor meglátják egy új műsorunk plakátját, akkor legtöbbször telt házas előadást tudunk tartani.
Nemrég óta léptek fel az új műsorotokkal, amelynek a címe A három testőr és a jeti vagy mi a pék. Mennyi felkészülés után áll össze egy-egy ilyen kétórás előadás és mennyi ideig játszotok egy-egy műsort?
– Ez teljes mértékben attól függ, hogy a közönség hogyan fogadja. Egészen addig játsszuk, amíg még telt házat lehet belőle csinálni. Amikor elkezd a közönség száma csökkenni, de inkább már azelőtt csinálunk egy új műsort. Úgymond szagra megérezzük, hogy most már vigyázni kell, mert ritkulnak mondjuk arra az estre a felkérések. Azért teszünk így, hogy ne legyen az, hogy mi szépen kifutunk a divatból. Nem lehet egy estet addig játszani, amíg megunja a közönség. Konkrétan el tudom mondani, hogy egy évadot minden előadásunk végigjátszott, sőt az előző az Anyám tyúk, avagy az ember tragédia, című műsor annyira jó volt, hogy két évadon át játszottuk, még az utolsó előadás is telt házas volt.
Amikor új műsort kezdünk csinálni, akkor a társulat tagjai külön-külön elkezdenek dolgozni. Mindenki leírja azt, ami eszébe jut. A Móni (Szászi Móni – a szerk. megj.) a legtermékenyebb. Aztán elkezdünk összejárogatni, egy közös asztalra lerakjuk a dolgainkat és átnézzük. Amin nevetünk, az benn marad, amin nem nevetünk, az nem marad benn. Ami a próbákon megállja a helyét, azzal előrukkolunk. Az első néhány előadás, a premier környéki előadások megmutatják, mely jelenetek az erősebbek és melyek a gyengébbek. Ami gyenge, azt gátlástalanul kihagyjuk. Nem tűrünk a műsorban olyan jelenetet, amin nem nevet a közönség. De úgy, hogy az, aki előadja a jelenetet, ő mondja, hogy gyerekek ezt hagyjuk ki. Sosem az van, hogy jön, mondjuk a Robi (Dolák-Saly Róbert – a szerk. megj.) hogy figyelj Andriskám, ezt ne csináld, mert nem elég jó, hanem én magam szólok, hogy ezt nem akarom játszani, mert mégsem jó. Ezért van az, hogy ez a társulat a kezdet kezdete óta töretlenül a legmagasabb szinten produkál. El kell jönni, megnézni mi folyik itt, végig, az előadás elejétől a végéig nevet a közönség. Nincsenek fagyott percek, nincsenek szellemtelen jelenetek, csalódott arcú emberek. Amilyen vastaps volt most, ilyen szokott lenni máskor is.
A kilencvenes években volt csúcsán az abszurd humor a magyar nyelvterületen, elsősorban köszönhetően a L'art Pour L'art Társulatnak. Ma úgy tűnik, ez az eredendően angol humor eltűnt a fősodorból, ahol most a stand-up comedy trónol. Vagy ez is csak a tévéműsorok hiánya miatt tűnik így?
– Ez a fősodorban van, csak a médiában nem így látszik. A dolgot mesterségesen irányítják. Mostantól bizonyos humoristákat stand-up-nak neveznek, és azt hiszik ettől jó fej az egész dolog, mert Amerikát leutánozzák. Azt, hogy amikor az ember kiáll és mond egy monológot az a stand-up. De hát ezt annak idején Kellér Dezső is csinálta, vagy Hofi, tehát nem kellene most úgy beállítani a dolgot, mintha feltalálnák a spanyolviaszt. Én is kiállok a Besenyővel, vagy a Robi az Öreggel, mondunk egy monológot, azt is lehet úgy hívni, hogy stand-up. Semmi nem változott 1985 óta, a Nagy Bandó is voltaképpen stand-up volt. Attól, hogy felfújnak egy ilyen mesterséges kitalációt, még nem lesz az egész szellemesebb. Hát nyilván, az utánunk jövő generációban is van olyan, aki tök jó, ahogy az előttünk levőben is volt. Tessék csak megnézni Alfonzót, ő micsoda abszurd humorista volt a maga módján. Nem mondtuk rá, hogy abszurd, hanem csak annyira képtelenek, viccesek voltak a jelenetei. Ha a társulatnak lenne tévéműsora, akkor látszana is, hogy a mainstreamben van.
Nem is érkezett megkeresés, hogy a stand up-ba bevonják a társulatot?
– Dehogynem, engem felkértek, voltam is ilyen stand-up fellépésen, adták is a Besenyő Pista bácsis monológsorozatomat. Igazából azonban a televízió most ismét nyitott egy kaput felénk. Korai lenne még bármit mondani, folynak a tárgyalások, és meglehet, hogy ismét megjelenünk a televízióban egy új műsorral.
A jól ismert karakterek és szállóigék mennyire köszönnek vissza az utcán, boltban?
– Visszaköszönnek. Hétköznapi emberek, „utcán találkozós” emberek odaköszönnek, hogy tiszteletem művész úr, meg azzal is, hogy Noormális? Robi is tudna mesélni, hogy Boborjánként vagy mint az Öreghez, hányszor mennek hozzá oda. Nekem, például, oda szoktak szólni, hogy Maaargit. Szeretik az emberek a figuráinkat, hála az égnek.
Tagja vagy a KFT zenekarnak. Velük mennyire vagytok aktívak mostanában?
– Nagyon aktívak vagyunk. Annyira, hogy az év végén, december 28-án lesz a KFT zenekar 30. születésnapjának a nagy megünneplése. Harmincéves a zenekar, és a Papp László Sportarénában tartjuk a KFT UFO Show koncertet, ami azt jelenti, hogy tényleg lesz egy UFO Show, ez egy intergalaktikus esemény lesz. Azonosítatlan repülő tárgyak észlelése, időkapu és mindenféle űrmisztikum fog megjelenni a koncert során, emellett 30 számot eljátszunk. 30 év 30 dal, ez egy két és félórás koncert lesz. Elmondható, hogy három évtized után egy-egy koncerten több nemzedék is megjelenik, tehát a fiatalok is kíváncsiak a zenénkre.
Humorista és zenész is vagy. Emellett tanítasz egy buddhista egyetemen. Hogyan egyeztethető össze ez az utóbbi az első kettővel?
– Az utóbbit múlt időben mondanám. A kilencvenes években tanítottam a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Buddhizmussal persze azóta is foglalkozom erőteljesen, saját szellemi utamnak a gerincét képezi a buddhizmus. De nem vagyok csak pusztán buddhista, én valójában egy ökumenikus gondolkodású ember vagyok. Hiszek a vallások vallás feletti egységében. Tehát én keresztény is vagyok, meg hindu, meg buddhista is, meg magyar javas meg még ki tudja, hogy mi leszek az idők során, de ezeket a vallásokat mind a magaménak érzem. Emellett rokonszenvezek az iszlámmal is és a zsidó kabbalával is egyre mélyebben szeretnék foglalkozni. Nekem az okoz örömet szellemi értelemben, hogy a vallásoknak az egy eredetét szeretem nézni, meg azt, hogy az Isten – vagy ha nem istenhívő vallásokról beszélünk – akkor a tudat, az egyetemes tudat, amit nem választunk el magunktól, hanem ez a mi legfelsőbb tudatunk, hogy ez micsoda változatos formákban képes megjelenni a világban. Ez nagyon izgalmas. És, hogy ugyanazokat mondják. Tehát a Föld bármely pontján jelenik meg egy valódi isteni tapasztalat, az nagyjából ugyanolyan lesz mint bárhol máshol. Igazából a vallások összeérnek, például az etikájukban vagy a metafizikájukban, a felismeréseikben. Például abban, hogy az ember személyiség feletti egységben van mindennel. Ezt minden vallás mondja. Tehát hogy létezik egy, a személyes tudatunk felett álló egyetemes tudat, amihez viszont mindannyian hozzátartozunk. Ezt nem csak a hindu, a buddhizmus, vagy a kereszténység mondja, minden vallás ezt mondja. És ilyen értelemben mi testvéri viszonyban vagyunk. Nemcsak az emberek, hanem az egész világ, az egész univerzum egyeredetű és testvéri. Tehát ezért minden vallásban ott van, a szeretet, a békesség, a nem ártás elve. Nekem ez tetszik, hogy a vallások ezt minden oldalról meglátják és ennek a felismerésnek az egyik formája a humor, mert szerintem az Úr, a legfelsőbb tudat, a mi eredetünk egy rendkívül humoros, nagyon vicces figura, ezért van a világ tele humorral. A másik megnyilvánulási forma pedig a zene. A közvetlen rezonancia, amivel kapcsolódni lehet az eredettudathoz. Tehát így kapcsolódik bennem ez a három dolog, a szellemi alapállás meg a két megnyilvánulási formája. A teljes kiröhögése meg a nagyon komolyan vevése mindennek. És ezért tudok én még épp ésszel élni.
