Szabadka folyamatos ünneplést érdemel, amiért nem adja meg magát (erről szól az írás, de csak az utolsó bekezdésben jövök a konkrétummal).
Az évtizedek (el)folyásával számos alkalommal kerültem abba a helyzetbe, hogy azoknak, akikkel együtt nőttem fel, el kellett magyaráznom, miért jó itt élni. Győzködnöm kellett őket, hogy jó itt élni. Miközben azok, akik idegenként érkeznek, látogatóba jönnek, csupa oh, csupa ah, elkerekült ajkakkal ámulnak a városháza, a múzeum épülete, a zsinagóga, a Raichle-palota szépségén, a Corvin köz nyüzsgésén, rácsodálkoznak arra, hogy millenniumi zászlót őrzünk a Zsolnayval díszített Szent György-templomban (nem csoda, hogy ott őrzik, hiszen 1896-ra épült fel), aközben a szabadkai magyarok közül sokan nem ismernek rá a saját városukra, mondják. Bejövök a városba, és nem értem… Azokról, akik „hazajönnek”, nincs szó ebben a szövegben, az ő érzéseik nem érdekelnek, hidegen hagynak.
Természetesen én is látom a zászlók rengetegét, amik körbevesznek bennünket, de az új szökőkút testén átgyalogolva látom a szecessziós díszítést is a lapokon, a szíveket, a finom rajzolatokat. És tisztelettel gondolok arra, aki ebbe a „pfuj, de kínai” szökőkútba beletervezte, odacsempészte a magyaros szecesszió motívumait.
A Munkásegyetem mögötti parkoló körül eltűnt az összes utca. Ahogyan a városmag megvédése ügyében összehívott közvita kapcsán írott beszámolókban olvashattam a városmagvédők elleni érvek között, mi csak olyan házakat, utcákat akarunk megóvni, amik annyira lepukkantak, hogy tele vannak patkányokkal.
„Megoldódni” látszik ennek a lepukkant, többségében idős magyar emberek által lakott városrésznek a kérdése, a Munkásegyetem mögött újabb építkezés zajlik, ahogyan a romantikusan kanyargó, aprócska házak és bérpaloták váltakozásából összeállt, szép ívű Čarnojević utcában is nőnek ki a földből a tömbházak. Összenyomja a várost, gyűrűbe szorítja a sok tömbház, a parkoló után idegesen szaglászó lakók pedig szokják a nagyvárosi életet.
Eltűnnek a girbegurba kis utcák a ferences templom mögötti részről, a Majsai hídig fölzabálják az apró házakat, supákat, salétromos falakat és öreg lakóikat a hatalmas és szép tömbházak. Hízik a város.
Fortepan
Mind ez idáig én ebből a hízásból csak a vasúti felújításnak örültem, őszintén és ujjongva bólintottam oda a kínai munkásoknak, akik ki-tudja-hol pihennek, viszont mindenki láthatja, mennyit dolgoznak, reggeltől estig, a hét mindegyik napján, tekintetük ártatlan, csodálkozó, azt szoktam hinni, örülnek a városunknak, jó nekik itt, talán az egykori Katona kertben megmaradt fekete rigók éneke miatt, ami a hatalmas munkagépek kikapcsolása idején jut el a fülükbe.
A belváros hízásának nem örülök. A girbegurba utcák helyébe épülő Újvidék-copycatet, amivé Szabadka átalakul, hogyan is lehetne egy vidéki város elkötelezettjeként elfogadni? Miközben megőrizhető lett volna, ha a pénz rendelkezésre áll, ám a mohóság mellé türelem is párosul – megérkeztek volna a régi házak helyén kialakított belvárosi-kertvárosi házak vevői, akik hajlandóak lettek volna megadni ennek a kényelemnek, mondhatjuk, fényűzésnek az árát, hogy a városháza szájában (ahogyan mondani szokás), mégis buján zöldellő kerttel körbevéve élhetnek.
Ez van, ami van, reng a város, működnek a buldózerek, eltűnőben a régi hangulat, miközben a konténerek ugyanúgy bűzlenek a nyári melegben. (Ez nem a köztisztasági vállalat hibája. A földbe süllyesztett konténerek alkalmazásáról politikusok döntenek, biztos nem vették még észre, hogy Újvidéken már ez is van.)
És mégis jó itt élni! Jövök a konkrétummal: történt, hogy csütörtökön késő délelőtt a Centar áruház előtt gyalogoltam a Munkásegyetem irányába, amikor elcsíptem egy beszélgetésfoszlányt:
– Maga is ebben a melegben…! – mondta az idős, görnyedt hátú, keskeny vállú asszony, miközben kockás szatyrával igyekezett befelé az egykori áruházban lévő önkiszolgálóba.
Nyitókép: Fortepan
