Rémülettől jégbe dermedt szívvel néztem Grétsy Lászlót, ahogyan arról beszél, hogy a Beauty Shop belopakodhat a magyar nyelvbe. Nem fontos, hogy mely angol szavakra mondta, bennem így ragadt meg. El nem mulasztottam volna az Álljunk meg egy szóra! soron következő adását. Beszéltünk is róla másnap az osztályban, hogy az lehetetlen, hogy Magyarországon, ahol minden magyarul van kiírva, áttérjenek az angolra. Saját maguktól. Micsoda marhaság! De azért megijedtünk, hiszen a legnagyobb élő magyar nyelvművelő bizonyára nem beszél a levegőbe.
Arra léptem be, hogy Isten Éltessen Magyarország! A tévé le volt némítva, csak a felirat maradt meg bennem. És mivel a társadalmi célú reklám legvégére léptem be, csak ennyi maradt meg bennem. Aztán elfeledkeztem az egészről.
Néhány napja viszont újra láttam a teljes filmecskét – Juli néninél jártunk vendégségben, elkalandozó tekintetem megakadt a zászlót vasaló nőn. Éppen úgy vasalt, ahogyan azok a kevesek, akik szeretnek vasalni, köztük én. Lelkesen. Végignéztem, gondolom a nő miatt, aki zászlót vasal. Később rá is kerestem, mert érdekelt, hogy van-e a még a reklámfilmben több történet?
Ahány kocka, annyi történet. A maga nemében tökéletes. Szinte elfeledkeztem a feliratról. De aztán mégiscsak eszembe jutott. Hiszen olyan, mint a viccbéli tehén, amelyik a legtöbb tejet adja, ám a végén mindig felrúgja a sajtárt.
Beírtam a keresőbe, és jöttek a találatok, szinte mindenütt helyesen szerepelt: Isten éltessen, Magyarország! De akadt az angol helyesírás szerint írott is, vesszővel és anélkül.
Nem találom szórakoztatónak azt, amikor a helyesírási hibákra durván rámutatnak, fontosnak találom viszont, hogy megbecsüljék a szerkesztők és lektorok munkáját. Az ő kezükbe adjuk a szövegünket. A szerkesztő és a lektor a szövegek őrangyala, a szöveget írók védőbástyája. Rájuk bízzuk magunkat. Nélkülük szöveget nem adunk ki a kezünkből. Természetesen csak ott, ahol ez lehetséges. A nyomtatott sajtóban például. Hiszen a valós idejű híradás már nem teszi lehetővé a lektori tűnődéseket, szótárazást, megvitatást.
Társadalmi célú reklámfilm esetében lehetséges, hogy a szerkesztő és a lektor átnézze a szöveget. Ahogyan ebben az esetben a feliratozással meg is történt. Azonban a címmel nem történt meg. Vagy ami ennél ijesztőbb, hogy megtörtént, és úgy vélték, ez így rendben van. Végül is ez a cím. De ha ez így van, akkor rosszabb a helyzet annál, amire Grétsy László utalt, és a mi szívünk jégbe dermedt, hogy ilyesmi a magyar nyelvvel Magyarországon nem történhet meg. Mert ha ez nem egyszerű figyelmetlenség vagy nem a lektortekintet hiánya, akkor viszont az van, hogy a gondolkodás részévé vált a title case vagy headline case. Vagyis egyszerre lehet örülni annak, hogy sokan már úgy használják az angolt, akár a magyart, és ijedt döbbenettel tudomásul venni, hogy miközben ez így van, aközben milyen könnyű hibázni. Pedig tanultuk: „az egyedi címeket, tehát a költői művek, könyvek, értekezések, cikkek, képek, szobrok, zeneművek, műsorszámok címét nagy kezdőbetűvel írjuk. A többelemű címekben csak az első szót és a tulajdonnevet kezdjük nagybetűvel”.
De nem is erről akartam beszélni. Hanem arról a mostanában megint fontossá vált kérdésről, hogy mit jelent a közösség. Mert nem értem, mitől válik ez időről időre aktuálissá. Hiszen a közösség, ahogyan ebben a -ság/-ség képzővel képzett főnévben benne is van, alapvetően a közöset jelenti. Arra utal, hogy van valami, ami közös. És ebből lesz az elvont főnév, vagyis mindaz, amit mi beleértünk, ki így, ki úgy. Nem egyformán, mert nem vagyunk egyformák. De mégis mindannyiunk számára érthető az, amit a másik a közösbe beleérez, belegondol, belealkot, belerak. Így alakul a közösség. Folyamatosan változik, de mindig megmarad közösnek. Grétsy Lászlótól a zászlót vasaló nő kezének simogató mozdulatáig. És lehet, hogy a title case is már ide tartozik, a közösbe. Fogalmam sincs. Én mégis arra gondolok, hogy kellenek a szerkesztők, kellenek a lektorok, szavaink és nyelvünk biztos szemű őrei.
