A kishegyesi vasútállomás és a hozzá tartozó raktárépület még a Monarchia idején, egészen pontosan 1912-ben épült. Nem egy egyedi épületről van szó, hiszen típustervek alapján készült, de ettől függetlenül egy építészeti remek, amit nevezhetünk egy kor hű lenyomatának is.
Fotó: Lakatos János
Az állomás téglaépületének emeletén két teljesen felszerelt lakás volt, a földszinten pedig váróterem és jegypénztár. A hozzá tartozó raktár szintén egy impozáns téglaépület, amely nagy belső térrel és a vagonból történő kirakodást könnyítő platóval bír. Sajnos, pusztulásuk története messzire nyúlik, némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy egészen a monarchia széteséséig. Mindkét épület még nagyon sokáig ellátta a funkcióját, annak ellenére, hogy a szükséges fejlesztések és karbantartások elmaradtak. Egy mai épület ilyen körülmények között valószínűleg egy évtizedig sem bírná, de az állomás és a raktár még egy más korszakban épült, amikor hosszú távra terveztek.
A teljes pusztulás a vasúti forgalom intenzitásának csökkenésével vette kezdetét. Gyerekkoromban még használták a raktárt, én is voltam ott édesapámmal, amikor áru érkezett a helyi keltetőbe. Idővel azonban a teherforgalom csak áthaladt a falun, és nem állt meg, a raktár pedig elveszítette funkcióját. Az állomás ekkor még rendesen dolgozott, volt jegypénztár és váróterem, egy ideig még egy Promaja nevű kocsma is működött itt. Aztán vasúti reformoknak (vagy szisztematikus pusztításnak) köszönhetően a jegypénztár bezárt, akárcsak a kocsma, és a váróteremről sem gondoskodott senki. A padok eltűntek, az ablakokat kiverték, s végül már az eső és a hideg elől sem lehetett ide húzódni, mert egyesek illemhelynek használták.
Voltak azonban olyan kishegyesiek is, akik szerették volna megóvni e két épületet. Sőt, akadt olyan is, aki lehetőséget látott benne: évekkel ezelőtt a Dombos Fest vezetősége szerette volna kibérelni, és klubhelyiséggé alakítani. A tárgyalások során kiderült, hogy a vasúttársaság számára a raktár, akárcsak az állomás, mindössze nyűgöt jelent, de ennek ellenére akkora bérleti díjat kértek, amekkorát még Belgrád központjában is pofátlanság lett volna elkérni. Inkább hagyták az épületet az enyészetnek, minthogy odaadták volna valakinek, aki felújítja, és élettel tölti meg. Később az önkormányzat részéről is voltak kísérletek, pl. elérték, hogy emlékművé nyilvánítsák a két épületet, az állomás kivert ablakait pedig préselt falapokkal pótolták. Ettől többet nem is igazán tehettek, hiszen a vasúttársaság tulajdonáról van szó.
Fotó: Lakatos János
Néhány héttel ezelőtt, több mint száz év után, a raktárépület tetőszerkezete leszakadt. Nem csoda, hiszen igazi karbantartáson talán még a Monarchia ideje alatt esett át, az utóbbi évtizedben pedig sem ablaka, sem ajtaja nem volt. Mivel műemlékről van szó, a tulajdonosnak vissza kellene állítani az eredeti állapotára. Félek, hogy ebből annyi fog megvalósulni, amennyi idáig történt: piros szalaggal körbevették az épületet.
Mint lelkiismeretes újságírónak, most fel kellett volna hívnom a vasút illetékeseit, hogy az ő álláspontjukat is megkérdezzem. Nem tettem, és nem is érdekel a véleményük. Mit mondhatna egy olyan vállalat, amely nemrég fedezte fel, hogy 13 milliárd dinár kallódó vagyona van. Most sem derült volna ki, ha az illetékes miniszter nem kéri, hogy írják össze a vasút vagyonát. Szóval ennek a cégnek az illetékeseitől kellene megkérdeznem, hogy mi lesz a kishegyesi vasútállomás raktárával? Inkább búcsút veszek a raktártól, mert biztos vagyok benne, hogy a helyi romeltakarító „illetékesek” hamarosan megoldják a problémát. Azt csak remélni tudom, hogy addig senkire sem szakadnak rá az életveszélyesen csüngő gerendadarabok. Az állomás épületének talán több szerencséje lesz, és húzza még pár évtizedig. Hacsak le ne bontják, amikor épül Budapest–Belgrád kínai hipervasút.
