A magyarkanizsai Járáson, a gyógyvizéről híres Csodakút – ebből fejlődött ki később a gyógyfürdő – szomszédságában egy aprócska, téglából épült pásztortanya áll a legelőből kiemelkedő kis magaslaton. A hatvanéves Rekecki Miklós gazda szinte egész évben, tavasztól késő őszig a környéken legelteti a nyáját. Éppen birkanyírás volt, amikor a Járáson bóklászva, a tavaszi puszta természeti szépségeit kutatva összefutottunk a juhásszal és a feleségével, Máriával, aki naponta kijár az urához, meg gondoskodik a birkatejből készült finom tarhó értékesítéséről. A karantén idején házhoz mentek a vevők, vagy a gazdaasszony vitte házhoz a birkatejből készült finomságokat.
A birkanyírás nagy gyakorlatot igényel (Fotó: Gergely József)
A szárnyék hűvösében két ügyes kezű, „ollókezű” férfiú, az apa, Horváth Géza és fia, Norbert nyírta sorban a kócos, gyapjas, bégető jószágokat. Szakavatott mozdulatokkal a lábuk közé szorítva negyedórán belül levetkőztettek egy-egy termetes juhot. Kétszáz dinárért nyírnak egyet, de körmölik is őket.
Amikor kiérkeztük a Járásra, a gazdaasszonyt, Máriát kérdeztük, hogy mi lesz a gyapjú sorsa, mi mindenre lehet felhasználni, hol lehet értékesíteni, de csak legyintett, majd félrerakják a többi gyapjúra, aztán várja a jó szerencsét, hátha valaki megveszi, de ennek kisebb az esélye még annál is, hogy a juhászember a nyájat terelgetve elkapja a pusztán a koronavírust.
– Az idei tavasz nagyon száraz volt, a satnya füvön egész nap legel a jószág, de nem kell félni, hogy bezabálnak. Jól jött az eső, csak megkésett, a fű újrasarjadt, de az aratást meg hátráltatja. A legelő minősége romlott az elmúlt években, ahogy változik az időjárás, változik a puszta is. Valami miatt egyre szaporodik a pusztai kutyatej, ami a birka számára nem ehető, kikerülik, a kutyatejfoltok pedig minden évben nagyobbak, már a legelő közel harmadát beborítják. Nem tudom, hogy lehetne visszaszorítani, de ha ez így folytatódik, nagy területeket kell bejárni a nyájjal, hogy elegendő füvet tudjanak legelni – mondta Miklós gazda, majd így folytatta:
Rekecki Miklós és Mária (Fotó: Gergely József)
– A juhászat fő haszna a húsvét előtt eladott bárányokból van. Tavaly még 300 dinárért vették meg, az idén a vírushelyzetre hivatkozva már lenyomták az árát. Szerencsére mi még időben eladtuk, szlovéniai felvásárló szokott jönni, és 290 dinárt fizetett a bárányok kilójáért. A három eurót már évek óta nem adják meg. Volt, aki várt az eladással, és lement az ára, 250 dinárt se kaptak a bárányokért. A legelőért a helyi közösségnek kell fizetni évente 120 dinárt minden birka után, biztosítanak ivóvizet, de a Csodakútból nem futja minden jószágnak inni, ezért a réti kanálisból is isznak. A Csodakút környékén csak én legeltetek, más ne is jöjjön ide, mert elszórják a sántaságot, az terjed az egyik állatról a másikra. A birkanyírók szokták körmölni is a jószágot, amikor már túlnő a körmük, azt le kell vágni, kitisztítani, ne kapják el a sántaságot – mondta Miklós gazda, aki szinte egész télen kint volt a pusztában. Állandó munkahelyére kétlovas kocsin jár ki, de csak ritkán fordul be Magyarkanizsára, a nyáj heti hét napon át ad neki munkát. Enyhe volt a tél, így azután nemcsak Szent György napjától Szent Mihály napjáig járja a birkákkal a pusztát, hanem egész évben. Mint monda, ebből a szakmából nem lehet nyugdíjba vonulni, amíg a lába bírja, naponta kihajtja a háromszáz birkát a legelőre. A juhász házaspár két lánya meg a két vő is besegít időnként a jószágok körül, de már nem lesz, aki a pusztai juhászéletet tovább folytassa a családból.
