Vicces tippeket olvastam a minap az interneten arról, miért jó a sok gyerek a családban. Így írt erről többek között a szerző: soha nem unatkozol – igaz, akkor sem, ha éppen erre vágynál; soha nem vagy egyedül – ha egyedül vagy, akkor is annyi mindent kell elpakolnod, szennyesbe tenned, letörölnöd, megjavítanod, megfőznöd, kitisztítanod, hogy eszedbe sem jut magányosnak érezni magad; számtalan lehetőséged van a tanulásra – újratanulhatod a csip-csip csókától az integrálszámításig az egész világot; megtanulsz szelektálni, kifinomultan érvelni, határozottan nemet mondani (később már a főnöködnek is), és megérted, mit jelent hallani a saját gondolataidat – csak ritkán tudod kipróbálni.
Bonifárt Mária és Zoltán már túl vannak a fenti tréfás megpróbáltatásokon, ők már inkább arról panaszkodnak: ha a gyerekek nincsenek itthon, mert hét közben másutt tanulnak, bizony üres a ház nélkülük. Legidősebb fiuk, László 1989-ben, Anna 1991-ben, István 1997-ben született. Laci a szabadkai nyelvi gimnázium után Szegeden nemzetközi tanulmányokat folytatott és már záróvizsga előtt áll, Anna az Újvidéki Egyetem Mezőgazdasági Karának a hallgatója, István pedig Topolyán állat-egészségügyi technikusnak tanul.
Zoltánék ketten voltak testvérek, Máriáék hárman, ő ezt úgy élte meg: ha többen vannak gyerekek, többet lehet játszani, három gyereket terveztek hát ők is.
– 1989 januárjában házasodtunk össze, és kijöttünk ide, a tanyára lakni. Ez a ház akkor még nem létezett, a magtár sem volt meg – ott, ahol most a tehenek vannak, egy vert falú épületben éltünk, fürdőszobánk sem volt a házban, volt viszont vagy száz egér. Akkoriban is azt mondtam: ha bent a városban kiválaszthatnánk a legszebb, arannyal vastagon körberakott házat, akkor sem kellene. Szeretünk itt lakni” – mondja a családfő.
Az egyetemi végzettségű szülők – feladva korábbi állásukat – a tanyán megtalálták a nyugalmukat. Úgy érzik, nagyon jól lehetett itt gyereket nevelni, az édesapa biciklivel vitte őket óvodába, eleinte iskolába, de később a gyerekek már maguk kerekeztek éveken át az iskolába. Anna és Laci a kis korkülönbség miatt különösen erősen kötődtek egymáshoz, olyannyira, hogy Laci addig nem is volt hajlandó óvodába menni, amíg a húgát is nem vitték vele – így a lány is idő előtt óvodás lett.
– Én nagyon örülök, hogy hárman vagyunk, anyai nagybátyáméknál is öt gyerek van. A nagy család nekünk természetes, nálunk nincs egykézés. Anyáék nagy hangsúlyt fektettek az oktatásunkra is, angol különórákra, hittanra, zongoraórákra és sportolni is jártunk – mondja Laci.
– Én mindig azt mondtam, hogy az egészség a legfontosabb – teszi hozzá Mária. – Mind a három gyerek vízilabdázott, mert úgy gondolom, hogy általános iskolában, amikor az izomzatuk fejlődik, nagyon fontos a sport. Az édesapámtól pedig azt tanultam meg, hogy az életben milyen fontos a nyelvtudás és a zene. Azt már Laci teszi hozzá: a vízilabda nem csak az edzettség miatt jó, hanem a gyerekek nyelvtanulását és szocializációját is remekül segíti.
Amikor afelől érdeklődöm, megfordult-e valaha a fejükben az, hogy külföldön keressék a boldogulásokat, Zoltán határozottan rázza a fejét, és azt mondja: soha, még véletlenül sem! Hat hónapot töltöttek Magyarországon, de a honvágy, a család szeretete hazahozta őket, mert velük nekik itthon minden könnyebb. Még élnek a nagymamák, miattuk is nagyon szeretik a vasárnapokat, amikor hol a tanyán, hol valamelyiküknél közösen ül ebédhez a nagyikkal kiegészült család.
Mária fontosnak tartotta kiemelni: arra is meg akarta tanítani a gyerekeket, hogy nem mindig az a fontos, hogy ők dobják a gólt, ennél sokkal fontosabb az, mennyi találata volt együtt a csapatnak, mert ez a fontos az életben is.
Miért jó a nagy család? Laci a vicces tippekkel szemben sportanalógiával válaszol erre a kérdésre. „Ha az életet egy sportpályának tekintjük, nem mindegy, hogy hányan játszunk a másik csapat ellen. Az életben is így van ez: annál jobb, minél többen vagyunk – ha többen tudunk összejátszani, könnyebb megmaradni is.”
