Nemrég látott napvilágot egy turisztikai kiadvány, mely a régió gasztronómiáját, azaz az itteni jellegzetes magyar, bunyevác, szerb és horvát ételeket és italokat igyekszik bemutatni, melyek az idők folyamán inkább lettek ennek a vidéknek a specifikus ételei, mint amennyire egy-egy nemzet konyhájára jellemzőek. Bár a katalógus a Szabadkára látogató turistáknak készült, a helyieknek is egyfajta múltidéző lehet, hiszen a modern konyha és a felgyorsult életvitel miatt egyes autochton ételek nálunk is egyre ritkábban kerülnek az asztalra.
Az észak-bácskai gasztronómiáról szóló katalógust a Park Palics Közvállalat felkérésére Papp Árpád, a Városi Múzeum néprajzkutatója állította össze. A 19. századtól a II. világháborúig terjedő időszak táplálkozáskultúráját öleli fel, s a kutatás során számos érdekes momentum került felszínre, melynek nem csak gasztronómia aspektusai vannak.
– A vidék igen gazdag táplálkozáskultúrával rendelkezik, melyet ez a katalógus igyekszik reklámozni, ezzel együtt pedig a régiót is népszerűsíti. Az elképzelés az volt, hogy a magyar, szerb, bunyevác és horvát táplálkozási kultúrát mutassuk be, csakhogy a kutatás során észre kellett vennünk, hogy amit mi egy nemzet jellegzetes ételének gondoltunk, az megvan más nemzeteknél is, s az, hogy egyáltalán valamit nemzetinek tartunk, azért van, mert a korabeli, 19. századi marketing felkarolta és azt a pecsétet nyomta rá, hogy az tipikusan magyar vagy horvát. Például a 19. századi magyar puszták, a csikósok, a Hortobágyon vágtató ménes és az akkori táplálkozáskultúra, a paprikás, gulyás, pörkölt mindaddig ismeretlen volt, amíg egy angol utazó fel nem figyelt rá, s csak azt követően kezdték a magyarok tudatosan hozzákapcsolni ezeket a dolgokat a magyarsághoz. Érdekesség, hogy pár száz évvel korábban nem a pirospaprika és a csípős ételek határozták meg a magyar konyhát, amiről tudjuk, hogy balkáni eredetű, hanem a káposzta volt mindennek az alapja, az mégis átalakult, mint ahogy Szabadkán csak az első világháború után kezdték a szerb tiszteknek sütni a pljeskavicát és a csevapcsicsát, előtte azt sem tudták, hogy az mi fán terem – mesélte Papp Árpád.
Mindegyik népnek megvan a saját táplálkozáskultúrája, de eljut hozzájuk sok egyéb is, s az az idők folyamán beépül és összeolvad vele. A gasztrokultúrában is találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy aki először „levédeti”, azé lesz, ezért például bár a krumplis tarhonyára azt mondják, az tipikus bunyevác nemzeti étel, mert ők vallották elsőként sajátjuknak, az ugyanolyan szerves része a magyar konyhának is, a vajalja pedig magyar étel, de a bunyevác konyhába is teljesen beépült, sőt még a nevét (vajaja) is átvették. Ennek hátterében az áll, hogy a táplálkozáskultúrát a földrajzi, éghajlati és kulturális hagyaték is nagyban meghatározza, s az együtt élő népek gasztronómiája is keveredik. A katalógusban így a vidék olyan jellegzetes ételei kaptak helyet, mint a már említett krumplis tarhonya, vajalja, a rétes, csigatészta, hurka, kolbász, kocsonya, vagy a sós túrós rétes, az italok közül pedig a sör, bor vagy a pálinka. A kiadvány ezenkívül tartalmaz gasztronómiai érdekességeket is, például mely specifikus ételek mely szokásokhoz kapcsolódnak, ilyen az aratóverseny reggelije, és azokat az éttermeket is, ahol a gasztronómiai különlegességek megkóstolhatók.
Mint a néprajzkutató fogalmazott, tudatosítani kell a kívülállók számára, hogy mi a mi jellegzetességünk és mitől vagyunk mi mások, ugyanakkor sokszor mi magunk sem vagyunk tudatában, milyen értékeink vannak, hiszen sokkal inkább tudjuk másnak a tipikus ételeit megnevezni, mint a sajátunkat.
– Napjainkban ezek a hagyományos ételek alig vannak jelen a konyhánkban. Gondoljunk csak bele, hogy a konyha, mint helyiség, régen a ház központja volt, itt jött össze a többgenerációs család. Ma már nem ezt a szerepet tölti be, és a nők szerepe is átalakult, hiszen a lányok nem az anyjuktól, nagyanyjuktól tanulnak meg főzni, ahogy régen. Ma már gyorséttermekben eszünk, a fagyasztott ételeket bedobjuk a mikróba, készételeken élünk, vagy a nők gyorsan megcsinálnak egy pizzát, spagettit, mert a mindennapi rohanásban nincs idejük főzni, de nincs is kitől megtanulniuk a régi ételek elkészítésének fortélyait. Úgyhogy a konyhakultúra és a hagyományos ételek továbbélése problematikussá vált, így a kutatás során az aktuális társadalmunk problémái is megmutatkoztak, és fontos szociológiai következtetéseket is le lehet belőle vonni. Ami viszont az éttermeket illeti, az utóbbi időben kezdenek tudatosan a hagyományos ételek felé fordulni az éttermekben, s ezzel együtt a helyi termelők borai, pálinkái is nagyobb szerepet kapnak, ami mindenképpen örvendetes, hiszen valóban jó boraink, párlataink vannak.
