A Demyere család, Bart az apa és fia Thomas (Fotó: Papp Imre)
Nem először járt a napokban Kishegyesen a belgiumi, bruggei Demyere család, Bart az apa és fia, Thomas. A korábbi Kishegyesen megtartott nemzetközi eszperantista családtalálkozókon is itt voltak, és akkor vették fel a kapcsolatot a Csőke családdal. Az idén, akárcsak a korábbi években, körutat tesznek, ezúttal Közép-Európában. Németországban kezdték, Ausztriában folytatták, majd Szerbiát követően Magyarországra mennek, onnan Horvátországba, majd ismét Németországba. Az útiterv alapján mintegy négyezer kilométert tesznek meg. Kishegyesen beszélgettünk velük.
– Minden nyáron ilyen körutakat teszünk és mindig az eszperantista családoknál szálunk meg. Az eszperantisták mindenütt nagyon nyitott emberek és az ember rengeteg mindent megtudhat tőlük, megismerhet más kultúrákat, szokásokat, körülményeket. És természetesen a látogatásokkal az eszperantó ügyét is szeretnénk segíteni, mert népszerűsége egy kicsit visszaesett – mondja Bart, akivel a Csőke házaspár, Csilla és András segítségével beszélgettem.
A család csak két tagból áll, az édesanya Thomas születésekor halt meg, az informatikus-programozó apa egyedül neveli fiát. Azt mondja, az ehhez a közösséghez való tartozás sokat segített neki abban, hogy feldolgozza a történteket, hiszen egy hatalmas családban találta magát.
– Nyáron az ilyen körutazás a programunk. Mi is szoktunk fogadni családokat más országokból, de ez ritkábban van, mert sosem vagyunk otthon – mosolyog Bart, és bár egyhetes kishegyesi tartózkodásuk alatt is voltak több helyen, Szabadkán, Palicson, Petrőcön, a Topolyai-tavon és természetesen a Kátai-tanyán (egy kicsit felidézni a korábbi találkozók emlékeit), mégis a távoli országokban tett látogatásaikról beszélgetünk el hosszasan, mert számukra is meg nekem is az újdonság erejével hatott. Oroszországban az egyik szibériai városban vendégeskedtek és először a lakáskörülmények lepték meg őket, az egész család egy ötször hatos szobában lakott, a közös mosdó a folyosó végén volt. Kínában is hasonló a helyzet, de ott inkább az utazási körülmények lepték meg őket. Oda is, akárcsak Oroszországba, természetesen repülővel mentek, de úti céljukig tízórás vonatutat kellett megtenniük. Volt egy nappali járat és egy éjszakai, de a nappali járaton nem volt ülőhely. Az éjszakai meg olyan zsúfolt volt, hogy az ülőhely sem sok kényelmet adott.
Sokat mesélt afrikai látogatásukról is, annál is inkább, mert Ugandában az idén jártak, és az emlékek is elevenek. Az eszperantisták itt egy általános és középiskolát működtetnek igen sikeresen, s ezen felbuzdulva egy másik vállalkozásba is belekezdtek. Mikrohiteleket nyújtanak a helybelieknek. A kezdőtőke tízezer euró volt, és személyenként, vagyis családonként 20 eurót adtak kölcsönbe, mégpedig csak az asszonyoknak, mivel ők gondoskodnak a családról. A legfontosabb, hogy megtanulják a pénzügyi fegyelmet, hogy azt vissza kell adni, ezért kisebb csoportokra osztották őket s ha az egyik nem fizet, akkor a többinek kell visszafizetnie annak a részét is. Ez megoldotta az ellenőrzést is, mert ők igen jól tudják ellenőrizni egymást.
Mire befejeztük a beszélgetést, elkészült a vacsora is, és jó utat kívánva a további néhány ezer kilométerhez, elbúcsúztam tőlük.
