Borús Rózsa a Topolya népszokásai című kötetében, a nagyhét egyes napjaihoz fűződő szokások leírásánál a csütörtöki és a pénteki naphoz kötődő cselekmények között említi a kálváriajárás szokását. ,,Csoportokba verődve énekszóval körüljárták a városban, sőt a város határában lévő kereszteket is, mindenütt énekeltek és imádkoztak. A kálváriát keresték fel legtöbben, ahol késő alkonyatig maradtak, sokan gyertyát is gyújtottak az egyes stációk előtt” – írja Borús Rózsa, majd a nagypéntekre vonatkozó leírásában megjegyzi: ,,Délelőtt a csonkamisét hallgatták meg, délután újra a kálváriát járták, a keresztutat, s az úr koporsójánál imádkoztak.”
E lelki, szellemi, szakrális tényezőknek közösségünk cselekvésrendszerében való egykori jelenléte is felidéződött a Múzeumi esték záróelőadásának e heti rendezvényén. Pastyik László irodalomtörténész, bibliográfus a barokk korban állított topolyai kálváriáról értekezett, amelynek történetén keresztül a község legrégebbi műemléke megálmodójának, az egykori faluban tizenkét évig plébánosként szolgáló Cervus (Szarvas) Ádám János szerzetesnek az élettörténete is körvonalazódott.
– A kálváriák állítása a második évezred törekvése volt. Az 1100-as években az európai hatalmak annyira megerősödtek, hogy szerették volna a keresztes hadjáratokkal visszahódítani a Szentföldet, amely korábban a fennhatóságuk alatt is volt, sokan meg is járták. Ezen alkalmakkor Jézus útját a helyi hagyományokon keresztül meg is tapasztalták, Pilátus házától a Golgotáig tartó utat maguk is bejárták. Erről feljegyzések készültek. A muszlim világ megerősödésével a vágyakozás maradt meg a Szentföld iránt. Vallási tekintetben annak látogatása bűnbocsánattal egyenlítődött ki. A nyugati világban a kora középkorban kezdték meg a különböző szentföldi relikviákat, azok másolatait elhelyezni. Az első ilyen megnyilvánulásra az 1400-as évek elején Cordobában került sor. Ott állították fel az első kálváriát. A kálváriákban a Golgotát ábrázolják. Ugyanazon zarándokcselekményeket kapcsolták hozzá, mint a Szentföldön megvalósulóhoz. A Kárpát-medencén belül az első ilyen szent hely, ahol kálváriákat állítottak, Nagyszombat környékén alakult ki 1647-ben. A középső országrészben 1699-ben, Budán állították fel az eső kálváriát, Topolyán 1797-ben létesült – osztotta meg hallgatóságával Pastyik László.
Mint megtudtuk, a topolyai kálvária a barokk kálváriák legkésőbbi változata, szinte paraszti ízeket felmutató. Homokkőből épült egy kőben szegény vidéken. Építőanyagának milyensége is adta ennek a kálváriának az bomlékonyságát, könnyen pusztíthatóságát.
Az 1732-ben Sáros megyében született Cervus (Szarvas) Ádám János jezsuita, majd bencés szerzetes, világi pap, egyházszervező, a teológia, a filozófia és a szépművészet doktora építő pap is volt. Tizenkét évig látta el a plébánosi feladatokat Topolyán, 1790-től 1802-ig, amikor is a Pannonhalmi Bencés Főapátság perjele lett. Topolyai tartózkodása során Cervus Ádám álmodott meg, majd telepített az akkori kamarai faluba, a Krivaja jobb partjára egy szakrális helyet.
– A kálváriák jellegzetessége, hogy három pólusból állnak – fejtette ki az előadó –, egyik maga a Golgota a kápolnával. Rajta kívül vannak a stációk, mellettük pedig a remeteház áll. A mi kálváriánk érdekes fejlődésen ment keresztül, nem egy időben született meg minden mozzanat. Először a Golgota képe jelentkezett. Cervus Ádám azzal, hogy szakrális helyet létesített, a Szentföld képét jelenítette meg kálvária formájában, a nyugati civilizáció ékes megnyilvánulásának jelét biztosította szűkebb térségünkben, ugyanakkor programot is szolgáltatott a helybeliek számára. A XIX. században kezdeményezése követőkre talált. 1877/78-ban épülnek majd meg a topolyai kálvárián a stációk, a századforduló idején a kápolna is. Pastyik László hangsúlyozta: a topolyai épületegyüttes nemcsak szakrális szempontból jelentős, kulturális örökségünk részeként is kellene tekintenünk rá, aszerint viszonyulnunk hozzá. Védelmeznünk.
