A többnyire magyarországi áruval piacozó kereskedők a karácsony előtt egy pillanatra eltűntek (a kishegyesi piacról mindenképpen), de mára lassan visszaszivárogtak, és folytatják tevékenységüket, a „megélhetési kereskedelmet”. Azért használom szándékosan a „megélhetési bűnözés” hasonmását, mert ez esetben is nyilvánvaló szabálytalanságról van szó, de kétségtelenül a megélhetést szolgálja. A tömeges elbocsátások után gombamód elszaporodott a zugkereskedelem a „valamiből élni kell” elve alapján. De már jóval a privatizáció előtt jelentkezett, még abban az időben, amikor a világrekordokat döngető méretű infláció miatt minden áru eltűnt a boltokból. Nem csoda, hogy akkor egyszerre felvirágzott a Magyarországról történő „magánbehozatal”, hiszen az egyszerű emberek nem dinárral, hanem német márkával fizettek egymásnak, amely értéktartó fizetőeszköznek számított a határ másik oldalán is.
A karácsony előtti eltűnés nem volt véletlen. December elején, ahogyan a kereskedők szokták mondani, „razziázott” a felügyelőség, s mint lenni szokott, ezúttal mindenfajta törvény betartását követelték minden kiskereskedésben. Olyan köztisztasági körülményeket például, amelyek egy kórházi operációs teremnek is javára válnának. De az egészségügyi felügyelő az egyik kiskereskedésben egy tisztasági papírt is elvitt ellenőrzésre (mintha azért a kereskedőnek kellene felelnie), s ami valóban felháborító, az ellenőrzés költségeit hatezer dinárban állapította meg. Nem csoda tehát, hogy a tulajdonos kifakadt, és többi között azt is emlegette, hogy bizony a piaci árusoknak a hajuk szála sem görbül, pedig adót sem fizetnek (amelyből azután az állam a felügyelőket is fizeti), és az árujuk egészségügyi állapota is komoly vizsgálatot érdemelne, különösen nyáron. Lehet, hogy ez adta az ötletet a felügyelőségnek, hogy megvizsgálják helyben a piacokat is. Meg is jelentek a felügyelők, de láss csodát, a piacon egyetlen egy zugkereskedő sem volt. A közelgő ünnep és az ezzel járó megnövekedett forgalom reménye ellenére sem kockáztatták a magas büntetést, az áru elkobzását és az esetleges házkutatást.
Az esetekből jó néhány tanulság levonható. A törvényhozók számára elsősorban, mert ezek a dolgok csak makrogazdasági szabályokkal terelhetők törvényes mederbe. Először is be kellene látni, hogy a teljesíthetetlen előírások a korrupció melegágya, hiszen csak arra adnak lehetőséget, hogy egyesekkel az utolsó betűig betartatják az előírásokat, másoknak meg elnézik a hibákat. Lehet találgatni, hogy milyen indokokkal. Ide tartozna az is, hogy olyan szabályozást kellene alkalmazni a mostani zugkereskedelemre, amely lehetővé tenné számukra a legális működést az önfoglalkoztatás keretében. Amennyiben a szabályok megfelelőek, az adók pedig reálisak, egészen biztosan senki sem kockáztatná a büntetéseket. De ha az államnak ez esetben is az lesz a célja, mint eddig, vagyis hogy mindenáron és minél több adót seperjen be, akkor valószínűleg minden marad a régiben. Ezzel be is lehetne fejezni a történetet, de még egy dolog nem hagy nyugtot. Az ugyanis, hogy a piaci árusok egytől egyig tudták, jönnek a felügyelők. Nem az a kérdés, hogy ők egymás között betyárbecsületből átadták a másiknak is a figyelmeztetést, hanem az, hogy honnan, vagyis kitől szereztek információkat. Mert ez is a korrupció „gyönyörű” példája.
