Aki az állatokat szereti, nem lehet rossz ember. Igen ám, de egy kutyus iránt táplált gyengéd érzelmeink nem feltétlenül jelentik azt, hogy az állatot mindenkor, mindenhol és mindenével együtt hajlandóak vagyunk elfogadni. Meggyőződésem, hogy a lelkes állatbarátok közül is sokan magukban morognak, amikor az újvidéki betyárstrandok valamelyikén, napozás közben megtapossa őket egy félmázsás bernáthegyi, vagy ha az állat éppen mellettük állva csap ki a bundájából vödörnyi Duna-vizet. A strand fürdőhelyre tilos bevezetni az ebeket, ezért a kutyatulajdonosok a betyárstrandokra viszik fürdetni kedvenceiket, mondván –, akinek nem tetszik, menjen a nagy strandra! Sokan azonban szívesen elkerülnék ennek a fürdőhelynek a tömegnyomorát, a betyárstrandokon nem rúgják meg a fürdőzőt labdával, az ügybuzgó strandőrök nem zavarnak ki senkit a derékmagasságnál mélyebb vízből, nem kell hallgatni a bömbölő műnépzenét, és a több napos olajban sercegő apró hal bűze sem ront bele az idillbe... Csak a kutyák! Csaholás, ügetés a strandolók között, eljutottunk addig a pontig, hogy Újvidéken többé sehol sem lehet nyugodtan strandolni a Duna partján. Kivéve abban az esetben, ha veszünk magunknak a Köves, vagy valamelyik másik folyóparti víkendtelepülésen egy álompalotát, és kisajátítunk magunknak – magánstrandként – egy partszakaszt. A legokosabbak ugyanis pontosan ezt teszik, ami, ugyebár ugyanolyan pofátlanság, a másik ember igényeinek semmibe vétele, mint a kutyák futtatása a közstrandokon, csak éppen mesteri szinten.
