Kovács Jóska bácsi hangját az Újvidéki Rádió hallgatói már régóta ismerik, az intézmény működésének kezdetétől oszlopos tagja volt a rádiós csapatnak, és a Magyar Szó hasábjain is több száz írása jelent meg. A napokban régi ismerőse, Fehér Ferenc költő szobrát avatták fel, és ennek kapcsán egy érdekes történetet mesélt el.
Az eset 1944-ben történt, amikor Jóska bácsi és barátja, az iskolai kényszerszünetet kihasználva, úgy döntöttek, kiruccannak Újvidékre.
– Amikor 1944 tavaszán lerohanták ezt a vidéket a németek, féléves kényszerszünet volt a tanításban. T. Laci barátomnak akkoriban támadt egy jó ötlete, azt mondta, mivel még nem jártam Újvidéken, elmehetnénk együtt. Fölültünk Zomborban a vonatra 1944 szeptemberében, majd hosszabb zötykölődés után befutottunk a régi újvidéki vasútállomásra. Elkezdtük az újvidéki sétánkat, bementünk a Vasút utcán a központba, ahol megpillantottuk a Tanurdžić-palotát, amely számunkra, zomboriaknak óriásinak tűnt akkoriban, majd megcsodáltuk a báni palotát is. A Dunán a péterváradi híd le volt bombázva, szemben a péterváradi várban pedig látni lehetett a horvát katonákat, akkor húzták fel a horvát lobogót. Ott, ahol most a DTD épülete van, egy nagy betontömb helyezkedett el, arra pedig sodronykötelekkel fölkötöttek egy léggömböt, ami mintegy 60 méteres magasságban lebegett. Állítólag az alacsonyan repülő bombázóktól nyújtott védelmet. Ahogy visszakanyarodtunk a központ felé, megszólaltak a légvédelmi szirénák. Hirtelen előttünk termett két csendőr, és óvóhelyre tessékelt bennünket. Az óvóhely épülete a Tartományi Képviselőházzal szemben helyezkedett el, légvonalban olyan 100 méterre volt a Fehér Ferenc tértől. Az óvóhelyen az épület lakóin kívül volt három-négy bánáti lány is, akiket a németek hoztak ide valamiféle tanfolyamra. Alig ültünk le, elkezdtek hullani a bombák, később tudtam meg, hogy ez volt Újvidék egyik legerősebb bombázása. Az utolsó bomba nagyon közel robbant, irtózatosan rezgett az épület. Mikor elmentek a repülőgépek, kibújtunk az óvóhelyről, kézi szirénával jelezték a légiriadó végét, mivel áram nem volt, ugyanis a villanytelepet eltalálták, és fél évig nem volt áram azután. Újra csendőrökkel találkoztunk, ekkor azt a parancsot kaptuk, hogy részt kell vennünk a közelünkben lebombázott épület lakosainak a mentésében. Az épület pontosan a mai Fehér Ferenc tér közepén helyezkedett el, ott, ahol a napokban felavatták Fehér Ferenc szobrát. Az épület romokban volt, de lentről hangokat hallottunk, nyilvánvaló volt, hogy élő embereket temetett be a törmelék. Elkezdődött a falak bontása, meg a törmelék elhordása, eltartott kb. két óráig, mire sikerült kiszabadítani az embereket. Emlékszem egy tizenhét év körüli lányra, akinek egy hajtincse teljesen megőszült, azt mondták ez a pár óra alatt. Mikor befejeztük a mentést, haza indultunk, ami persze nem volt olyan egyszerű feladat, mert a vasútállomást is bombázták. Miután nagy nehezen sikerült találnunk közlekedő szerelvényt, megindultunk, de az éjszakánkat a verbászi állomáson töltöttük, és csak másnap értünk Zomborba. Szüleinket persze borzasztóan megviselte a kirándulásunk, két napig semmi hír sem volt felőlünk... de hát ezek ilyen idők voltak – fejezte Jóska bácsi a történetét.
