Gavra Moljac: Katica sisakkal a fején járkál a konyhában (Ótos András felvételei)
Az újvidéki rendőrség épülete mögött lévő Kraljević Marko utca földszintes családi házait az elmúlt évtized során már javarészt leromboltatták a beruházók, helyükre 4-5 emeletes lakóépületeket építettek. Csoda folytán, vagy talán bizonyos érdekeltségi köröknek köszönhetően azonban néhány, pontosabban négy nádfedeles ház megmenekült.
Gavra és Katica Moljac az utca 26-os számában laknak, itt lakott Gavra apja is, nagyapja is, dédapja is, ükapja is... Pontosabban az elmúlt negyed évezredben már itt él a család, hihetetlenül hangzik, de a ház – amelyhez egy holdnyi telek is hozzátartozik – 250 éves! A házat és a birtokot a szerb kormány éppen e rendhagyó patina miatt nyilvánította kulturális-történelmi műemlékké húsz évvel ezelőtt, a ház körül ólálkodó beruházóknak megtiltották a rombolást, sőt, még a tulajdonosnak sem szabad engedély nélkül megváltoztatnia bármit is az épületegyüttes bármelyikén. Gavra Moljac nem is nagyon tatarozna, legszívesebben ledöntené az egész házat, pár nappal ezelőtt ugyanis rájuk szakadt a tető. Pontosabban: a leomló kémény beszakadt a tetőn keresztül. Az állam védetté nyilvánította a házikókat, azzal azonban senki sem törődik, hogy az itt élők hogyan, milyen eszközökből fogják lakhatóvá tenni a helyiségeket. A szobák beáznak, a tartógerendák meggörbültek, a falak megsüllyedtek, nem kellemes bent tartózkodni. A városi építkezési felügyelőség szerint pedig egyenesen életveszélyes, ezért 2008-ban megtiltották a tulajdonosoknak, hogy itt lakjanak, alternatívát azonban ez a szerv sem kínált fel.
A kémény bedőlt...
Elegem van mindenből, az állam nem ad semmit, nem segítettek! Ezt a házat nem lehet rendbe hozni, leomlanak a falak, a tető beszakadt, le kell dönteni az egészet! '96-ban megpróbáltam tatarozni, beleöltem 9600 márkát, az illetékesektől akkor 600 dinárt kaptam azért, mert „városi műemléket őrzök”. Miért őrizném tovább, ha ezt senki nem hálálja meg? A tetőgerendát most kitámasztottuk vasrudakkal, ha az nem lenne itt, ránk szakadna az egész. A kémény rádőlt a szomszéd házára, holnap a fal ráeshet valakire az utcán, és akkor majd kit vonnak felelősségre? Meghagyták, hogy a ház homlokzata előtt kerítsem el a járda egy részét, írjam ki, hogy veszélyes, ezt meg is tettem, de a gyerekek minduntalan széthordják a figyelmeztető szalagokat. Azzal fűtök, amivel tudok, mert amikor megpróbáltuk bevezettetni a gázt – fél évig fizettük is –, jött egy átirat, hogy az állami védelem alatt álló épületekbe nem szabad bevezetni a földgázt – panaszkodik a tulajdonos.
Azt mondja, ha házáról feloldanák a műemlékvédelmet, azonnal hívná a beruházót, és szemrebbenés nélkül átadná neki a telket új lakásokért. Olyan érzése van, mintha lízinges autója lenne, amelyet nem adhat el. A telek a Kiszácsi utcáig ér, valóban hatalmas, de senki nem akarja megvenni, ha állami védelem alatt áll.
Évszázadok óta itt élünk, nem most jöttünk ide, nem hagyom, hogy szurkáljanak bennünket! Azokat, akik mostanában jöttek, azokat nem bántják. Az olyanokat, mint akik a szemközti lakóépületekből rázzák felém az öklüket, amikor begyújtok a még épen marad kéményem alatt: Húzz el innen vissza a tanyádra, hülye majom, éppen ide tudtál jönni tüzelni? Menj haza a szállásodra, Csenejre! – kiabálják amikor feléjük viszi a szél a füstöt. Megdobálnak banánhéjjal, joghurtos dobozzal. Mindannyian valahonnan jöttünk ebbe a városba, az én őseim is 250 évvel ezelőtt valahonnan idejöttek, meg azok is ott, az épületben. De ők különbek, még akkor is, ha nem képesek tudomásul venni, hogy ezért a birtokért az ükapáim, a dédapám, a nagyapám és az apám is megküzdöttek. Úgy látszik, hiába. Ma elmegyek a képviselő-testület elnökéhez segítségért, ő már tud a gondomról, de ő sem áll szóba velem, hallgat. Most felbolygattam a kedélyeket, nyilvánosságra hoztam a bajomat, meglátjuk, hogy mi lesz – mondja.
Az alátámasztások sem segítenek többé...
Újvidéket az elmúlt évtizedek során betonba öntötték, a Kraljević Marko utcában korábban 24 nádfedeles ház volt. Nemcsak itt, hanem más városnegyedekben is nagyon sokan csak azért adták át száz-kétszáz éves házaikat, mert nem volt pénzük megjavíttatni, noha erre megvolt a lehetőség. Segítséget azonban nem kaptak ehhez. Ritkaságszámba mennek – különösen az urbánus lakónegyedekben – az érintetlen telkek, azok a szabad területek, amelyeket még nem „fejlesztettek fel”. A felfejlesztés alatt a lebetonozást, az egymás hegyére-hátára épített nyomorlakásokat, és – természetesen – a beruházó zsebébe ömlő hatalmas profitot kell érteni.
