Ábel László: Kiránduláson voltunk Dubrovnikban a hetedik osztályban. Sétálva a tengerparton találkoztunk más nyelven beszélő turistákkal is. Mi akkor úgy gondoltuk, hogy nagy tudással rendelkezünk, mindent tudunk, az egész világ a miénk. Az utcán sétálva egyszer csak észrevettük, hogy egy lóbogár, amit Temerinben lótetűnek (Gryllotalpa vulgaris) neveznek megy át az úton. Körülvettük, de német és francia turisták is körülvették és álmélkodva kérdezgették egymástól, hogy mi lehet ez a csodabogár. Az egyik diáktársunk, hogy fitogtathassa nyelvtudását, rámutatott a bogárra, majd francia hanglejtéssel jó hangosan meg is nevezte: „loutetyű”. Lett is erre nagy nevetés. Természetesen csak mi nevettünk, mert a turisták semmit sem értettek.
Döme Csaba: Bármennyire is furcsán hangzik, azok a viszonyok, amelyek akkor voltak, ma már összehasonlíthatatlanok a maiakkal. Olajos iskolapadló, a saerokban füstölgő szenes kályha, a fal mellett klumpák... Mégis nagyon szívesen emlékszem ezekre a diákévekre, de lehet, hogy csak nekem tűnnek szépeknek. Lehet, hogy ez mind az öregedés jele. Meglehet. Mégis a legmaradandóbb emléket számomra az akkori tanítógárda jelenti. Közülük többen csak gyorstalpaló tanfolyammal rendelkeztek, mégis nagy erőfeszítések árán megtanítottak bennünket nagyon sok mindenre, amit manapság már nem lehet az iskolapadokban tanulni. Elsősorban fegyelemre, tisztességre, szorgalomra tanítottak bennünket. És ez kísér bennünket egész életünkben.
Bújdosó Julianna: Talán elsős, vagy második osztályos kisdiákok voltunk, amikor a tanító néninknek születésnapja volt. Kedveskedni akartunk neki és fölköszöntöttük: Isten éltesse a tanítónénit, mondtuk. Többen otthonról virágot is vittek neki, meg kisebb ajándékot. Én bizony megfeledkeztem a tanítónéniről, de amikor láttam a többieket, hogy hordják az ajándékokat, a szívem majd ki ugrott a mellkasomból az izgalomtól, hogy mit is mondjak, ha rám kerül a sor. Volt egy szép birsalmám, amit anyukám csomagolt uzsonnára. Fogtam és azt vittem ki neki és mondtam, hogy én is gratulálok születésnapjára. Rám nézett, megsimogatta a hajamat és azt mondja: Julis, te az uzsonnádat hoztad ki. Nem, tanítónéni, hebegtem, de az egész osztály tudta, hogy így volt. Ezt sohasem fogom elfelejteni.
Vigh Imre: Az iskolának volt valamennyi szántóföldje, amit a diákszövetkezet művetk a szövetkezettek közösen. Az egyik parcellában kukorica volt és amikor beért mentünk törni. Az egész osztály kivonult, letörtük a kukoricát, kivágtuk a szárat, a termést is felkosaraztuk a pótkocsira. Vecsera Lajos volt akkor az osztályfőnök, aki megmondta, hogy a munka után menjünk vissza az iskolába, folytatódik a tanítás. Ennek ellenére mi, elmentünk fodbalozni. Lejátszottuk a meccset és úgy ahogyan voltunk, piszkosan, csapzottan, a nadrágszára felgyűrve bementünk az osztályba. Mondani sem kell, milyen mérges volt az osztályfőnök. Milyen viselkedés ez, nem hallhattuk meg amit mondott, mondta, és osztályfőnöki megrovást kapott az egész osztály.
