(fotó: Ispánovics József)
Az újvidéki lakások és üzlethelyiségek karbantartásával foglalkozó Stan közvállalat kimutatása alapján Újvidéken összesen 473 olyan lakóépület van, amelyek tetőrésze vízszintes, ennél fogva a vízszigetelő réteg elhasználódása után beáznak, legalábbis az esetek túlnyomó többségében ez történik.
Az önkormányzat korábbi döntésének értelmében a probléma nemcsak az épületek legfelső emeletein élőket érinti, hanem közös gondként kezelik – a tető beázására a lakóknak közösen kell megoldást találniuk, a javításhoz szükséges pénzt is közösen kell előteremteniük. Az összeírás alapján kiderült, hogy a városban összesen 255 730 négyzetméternyi (35 futballpálya) tetőrészt kell beázás-mentessé tenni, erre több módszer is létezik. A legelterjedtebb megoldás az ún. hozzáépítés, ebben az esetben különböző vállalkozók még egy emeletet építenek az épület tejére, erre viszont már ferde tetőt szerelnek, így a csapadékvíz lefolyik, és a tető nem ázik be. Az épület magasságától, az alapok stabilitásától, a talajminőségtől, urbanisztikai akadályoktól és egyéb tényezőktől függően azonban ez nem minden esetben lehetséges, nem minden épület bír el még egy emeletet. Ilyenkor a lakóknak közösen kell egy könnyű, ferde tetőszerkezetet – padlásrészt építtetniük az épületükre, vagy harmadik opcióként – ami viszonylag olcsó, de nem jelent tartós megoldást – felújíttatni a vízszigetelő réteget.
A Stan közvállalat most azt tervezi, hogy a jövőben átvennék a különböző, esetenként gyanús magánvállalkozók szerepét, és – önkormányzati támogatással – ők építenének még egy emeletet a beázó épületekre. Így a lakók nagyobb biztonságot élvezhetnének a szerződésekben foglaltak teljesítésének tekintetében, ugyanakkor az önkormányzat olcsón értékesíthető lakásterülethez juthat, a tetőlakások négyzetmétere nem kerülne többe 700 eurónál. Az új tetőlakások nem csak a beázást előznék meg, hanem az épület energiafelhasználási mutatóin is javítanának – javítanának a hőszigetelésen.
A Stan mesterei könnyű tetőszerkezetet is építhetnének az olyan épületekre, amelyek nem hordhatnak több emeletet, ebben az esetben hároméves kölcsönt hagynának jóvá a lakók számára, így mindenki számára kifizethetővé válna a beruházás. Minél magasabb az épület, minél több lakás van benne, annál olcsóbb a tetőjavítás. Az alacsony, hosszú épületek esetében van nagy gond, amikor kevés lakás fölött nagy tetőfelületet kell felújítani – ilyen épületekben általában egymásnak ugranak a lakók. Az önkormányzat elrendelte, hogy a beázás gondját a szomszédok közösen oldják meg, ez a parancs viszont szöges ellentétben áll a mostanság tapasztalható, önző, irigy és haszonhalmozó világnézettel. Részben igazuk lehet azoknak az alsó emeleteken élő lakóknak, akik azt mondják: nem az én tetőm ázik be, javíttassa meg saját maga! Igazuk lehet, hiszen a lakásvásárlók tudják, hogy a legfelső emeleten lévő négyzetméter ára mindig alacsonyabb, ugyanis ha rossz a lift, sokat kell mászni, nyáron kibírhatatlanul meleg van, a csapvíz nyomása ingadozhat, és nem utolsó sorban: szinte biztos, hogy beázik! Tehát vásárláskor már nyereségben volt a felső emeleten élő lakó, tudatosan olcsóbb, de hibás lakás mellett döntött, most pedig közös pénzen akarja elháríttatni ezt a hibát. Az is igaz azonban, hogy voltak olyanok (és nem kevesen) is, akik a régi szép időkben az államtól kapták a lakásukat, ők akkoriban emeletet nem választhattak. Erkölcsileg tehát részben kifogásolható a módszer, az önkormányzat döntését azonban tisztelni kell!
