2025. április 20., vasárnap

Tavaszi rét a november eleji szürkeségben

Rövid összefoglaló a zEtna 13. Irodalmi Fesztiváljáról

Természetesen cseppet sem érdektelen, ami egy irodalmi fesztiválhivalalosrészét képező beszélgetésein elhangzikugyanakkor legalább ennyire fontos mindaz, ami akulisszák mögöttzajlik: eszmecserék és barátkozás apipaszünetekben, a zenei blokkok, s nem utolsósorban a pazar vacsorák alatt.

Így volt ez az idén is, új barátságok köttettek, régiek erősödtek meg, zseniális – irodalmi és egyéb – ötletek pattantak ki a fejekből. A műhelymunka ilyenkor sosem előre eltervezett, mégis folyton kialakul, működik az alkímia. Közben a költészet határai is kitágulnak, megeshet, hogy egy moderátorhölgy pillantásában vagy egy instrumentális zenei produkcióban találjuk meg leginkább – miközben egy irodalmi témájú eszmecsere hirtelen átvált politikaiba. Az összhatás éppen ettől kiváló. Mert tarka. Tavaszi rét a november eleji szürkeségben. Ez a zEtna irodalmi fesztiválja.

A harmadik nap végén, miközben a Lajka együttes beállt, megkértük Beszédes István fő szervezőt, értékelje az idei fesztivált. Elmondása szerint a rendezvénynek nem volt egységes tematikája, kilenc egymástól független beszélgetés hangzott el három nap alatt, a lényeg pedig az volt, hogy megszólaljanak ezek a kortárs alkotói világok. Nem a nagy összefüggéseket kutattuk, hanem a „magányos szemlélődő” véleményére voltunk kíváncsiak, az írók hogyan tükrözik a valóságot a maguk módján. Az izgalmas dialógusok egyébként feldolgozásra kerülnek, és olvashatók lesznek a zEtna honlapján. A kimondhatatlan tehát körülíródott a zEtna 13. – triszkaidekafób – Irodalmi Fesztiválján.

Ám kanyarodjunk vissza, s kalandozzunk el egy rövid ideig a részletekben. A csütörtöki nap – melyről már beszámoltunk – máris igen sok nézőt vonzott, így „nagycsaládias” – és igen remek – hangulatban folyt. A pénteki sem tért el ettől. Az „orális (és audiovizuális) élvezetek” Csernik Attila tárlatának megnyitójával kezdődtek, ahol Szarka Mándity Krisztina ismertetőjét követően Virág Zoltán beszélgetett a művésszel. Pályájának és életének minden fontos állomására kitértek, szó volt a montreali évekről, munkájáról a tanügyben és a médiában – ahol a Jó Pajtásban és a Képes Ifjúságban töltött éveit élvezte leginkább –, a művészeti csoportokról, melyekben működött és működik ma is, valamint a világ és a technika fejlődésével való lépéstartásáról egy mindenkor autentikus képzőművésznek. Őket követte a Sári László–Sinkovits Péter páros, akiknek a beszélgetéséből kiderült, hogy a jeles tibetológus, író, műfordító pályája és élete sem merő szürkeség. Érdekfeszítő gondolatok hangzottak el a keleti és nyugati irodalom közötti különbségekről, a Világ illúzió mivoltáról, a tudásunk korlátairól, „a nemlét tisztaságába való száműzetésről” etc., de sokunk számára a legizgalmasabb talán Cangjang-Gjaco, a 6. dalai láma verseinek fordítása és élettörténete volt, ugyanis ő inkognitóban bordélyokat és kocsmákat látogatott, hogy „élő istenként tanulmányozza a földi dolgokat”. Őket követően Virág Zoltán tért vissza a színpadra, hogy ezúttal Csorba Bélát faggassa ki életútjáról, aztán ez a beszélgetés „természetesen” történelemből és politikából startolt – és ott is folytatódott leginkább, amolyan politikába oltott életrajz kerekedett ki előttünk, persze fontos és érdekes dolgok hangzottak el a Sympóról is, elsősorban a Sziveri-nemzedékről. Az est végén minőségi és lélekemelő dalcsokrot kaptunk Balogh Virág László – azaz Mózes barátunk – szerzeményeiből; Dukić Zoran, Miroslav Jovančić, Szerda László és Verebes Ernő is ott volt (erről bővebben legközelebb).

Szombaton délután a „brutal-oral waltz” igen figyelemreméltó beszélgetéssel indult, ahol is Rajsli Emese Laslo Blašković írót, költőt és Vékás Éva műfordítót szólaltatta meg. Röviden ismertették az írónak a Forum Könyvkiadó Intézet által nemrég magyarul megjelent regényét (amely a kiadó legújabb fordítássorozatának keretein belül harmadikként láthatott napvilágot), majd a szerző előadta a multikulturalizmusról megfogalmazott kritikáját, a valós kommunikáció hiányát. A szerbiai Nemzeti Könyvtár igazgatójaként elsődleges célja közelebb hozni egymáshoz a magyar és szerb kultúrát. A következő műsorpontban Orcsik Roland és Sirbik Attila legfrissebb köteteikből olvastak fel, utóbb pedig ismertették is ezek történetét. Háborús próza és költészet – (újra/mindig) divatos ez a téma? Honi szerzőink (kettőjük mellett Danyi és Bencsik) Magyarországon kiadott írásai azt mutatják, igen. A kiadók egyenesen szorgalmazzák. A „háború egzotikuma” és az elvándorlás mellett szó esett még erotikáról, pornográfiáról, a női nemi szervről mint harmadik szemről, közben mennyire pompás már egy olyan orcsiki körmondat, amelyben szépen megfér egymás mellett egy Clash- és egy Shakespeare-idézet is! Őket a Keresztury Tibor–Józsa Márta páros követte a színen, ahol az előbbi mesélt a módszeréről, a határon túliság kérdéséről, a közéleti gondolkodásáról – a jelen társadalom leírására még „keresi a szavakat” –, miközben meghökkentően élő miskolci életképeket vetített elénk, a felolvasása pedig egyenesen szenzációs volt: jó szöveget jól előadni – nagy ritkaság ez sajnos. A rendezvény utolsó párbeszéde – amelyre talán a monológ a jobb meghatározás – Radics Viktória és Végel László között zajlott, amely – a Csorba-esthez hasonlóan – ismét csupán érintette az irodalmat, és központi motívuma az életnek csúfolt politika volt – viszont izgalmas interpretációban. Hogyan került le az író a „nézőtérről”? Hogyan kerültünk az „arénába”? Lemondtunk-e végleg a felelősségről? Hogyan határozzuk meg ma az identitásunkat? Mire vélhető ez a mai „nyafogó közirodalom”? Ezen (költői) kérdésekre és hasonlóakra próbáltuk megtalálni a választ.

Az estre – és az egész fesztiválra – Orcsik Roland és az ő Lajka együttesének zenei produkciója tette fel a koronát. Hangzásilag és vizuálisan egyaránt elemi erejű koncertet adtak, az energiák a Zentai Alkotóház kupolatermébe emeltek bennünket, a szürke novemberi fellegek mögött hamarosan megpillanthattuk a csillagos Eget. Ezt méltóbb módon tényleg nem lehetett lezárni, mint egy ízletes pörkölttel az Etnogoldban, hogy aztán végre lehajtsuk otthon fáradt fejünket, és aludjunk is valahára egy kicsikét.

Magyar ember Magyar Szót érdemel