Holnap lesz két hete, hogy november 27-e, péntek éjjelén a zentai hídról a Tiszába zuhant a 15 éves Vitéz Barbara zentai diáklány, akinek a holttestét elnyelte a zavaros folyó. A szerencsétlenül járt lány felkutatására a Tisza Mentőcsapat motorcsónakkal naponta járja a Tiszát, mindkét partot végigpásztázták, legutóbb hétfőn egészen a törökbecsei zárógátig, de a kamasz lány holtteste nem került elő, nem vetette ki a víz, vagy valahol a felszín alatt fennakadhatott. A múlt héten a csendőrség speciális alakulatába tartozó könnyűbúvárok átvizsgálták a bánáti folyópart közelében lévő hídlábat, de ők sem bukkantak a lány nyomára.
A szerencsétlenül járt diáklány apja a közösségi oldalakon videofelvételt tett közzé, amelyben keresi az okokat és a lehetséges felelősöket lánya haláláért. Utánajártunk, és a helyszínen ellenőriztük a baleset lehetséges forgatókönyvét. A lány apjának a gyanúja nagyon is megalapozottnak látszik, hiszen a kérdéses hídlábra, a hídon áthaladó vasúti sínpár alá, bárki könnyen lemászhat egy vaslétrán, amely egy fedél nélküli, a rozsdásodás mértékéből ítélve évek óta nyitva álló, szerelőaknához hasonló lejáratba vezet.
Aki lemászik ide, az teljes szélességében végigsétálhat a vasút és az aszfaltút alatt a hídláb tetején. Lent a híd alatt volt mit látni, a vaskonstrukciót díszítő friss mázolmányok, rajzok, graffitik arról tanúskodnak, hogy ez egy igencsak frekventált, látogatott hely. A lent készített felvételek igazolják, hogy ide sűrűn lejár az „aranyifjúság”, üzeneteket pingálnak az acélvázra, bizonyítandó a bátorságukat – ami inkább esztelen őrültség. A hősködés már nem egy fiatal életet ragadott el, Barbara kegyetlen sorsa, halálos zuhanása erről a helyről csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy a felelőtlen kamaszok „szórakozása” milyen tragédiába torkollhat.
Ezt a helyet még nappal sem ajánlatos senkinek felkeresnie, nemhogy sötét éjszaka. Ide a híd kivilágításából vajmi kevés fény szűrődik le, egy óvatlan mozdulat a hídláb tetején, és máris bekövetkezett a tragédia. A rendőrség szűkszavú közleményében szerepelő megfogalmazás, miszerint Barbara egyik társát próbálta meg kikerülni, megbotlott, és a jeges vízbe esett, erre a kísérteties helyre pontosan ráillik, és némi magyarázattal szolgál arra vonatkozóan, hogy mi is történhetett a híd alatt abban a bizonyos késő éjszakai órában. Barbarával még legalább két vagy három fiatal tartózkodott a hídlábon az úttest alatti térben, ahonnan nagyon könnyű vízbe esni. Hogy miben vagy kiben botlott el Barbara, azt talán kideríti a nyomozás. A barátjukat elveszítő fiatalok lelkiismerete azonban sohasem nyugodhat meg, a tragédiával együtt kell élniük a hátralévő életükben.
Vajon elkerülhető lett volna a tragédia? Bizonyára igen, ha nem másznak le a gyerekek a híd alá. De ha már könnyedén megtehetik, ott a kihívás, hát lemásznak! A kamaszésznek kihívást rejtő lejárat mágnesként vonzza ide a vakmerő fiatalokat. De ha már ez a dolog ennyire nyilvánvaló, és a rendőrségi helyszínelés alkalmával megalapozott gyanú merült föl, hogy itt történt a tragédia, akkor hogyan lehetséges az, hogy két hét után is ugyanolyan akadálymentesen juthat le oda bárki, mint ahogyan e sorok írója is megtette. Hogy létezik az, hogy az illetékesek, a hatóság, a rendőrség nem kezdeményezte a híd üzemeltetőjénél – ha egyáltalán van ennek a hídnak gazdája –, az önkormányzatnál vagy a katasztrófadelemnél (ilyennek azért minden községben működnie kellene), hogy azonnal fedjék le vasajtóval és két lakattal zárják le azt az elátkozott lejáratot?
Ha már vannak magukról megfeledkező, vakmerő, felelőtlen fiatalok és esetleg kevésbé fiatalok, akkor mi, felnőttek miért nem nehezítjük meg a dolgukat, miért nem zárjuk le a mélység torkába vezető utat, ahonnan egy ártatlan fiatal élet számára már nincs visszaút?!
