A múlt század közepéig két parkja volt Zentának. A monumentális városháza előtt terült el az úgynevezett Kispark (nemrégen városunkban járt két pesti építész, szerintük a városháza nem csupán a város lakóinak irányító központja, hanem egy kivételes szép PALOTA), a népkertit pedig a polgárok egyszerűen Nagyparknak nevezték.
A Kispark délutánonként úgymond az öregedő nyugdíjasok pihenőhelye volt, akik főleg a nyári időszakban jártak oda nyugalmat és enyhhelyet keresni a vacsora idejéig. A lakosság azon része, mely nemcsak a nyugalmat kereste, hanem a zajongást is – a szemet-lelket gyönyörködtető, virággirlandokkal dúsított Nagypark felé tartott. Ott volt ám az igazi vigalom, amely naponta pontosan délután négy órakor kezdődött, amikor Remete Iréneusz, a város tűzoltózenekar vezetőjének intésére tíztagú együttesével – csakúgy mint a Bécs melletti Badenban – Strauss valcerjaival nyitott. Az odasereglő gyerekhad szájtátott kíváncsisággal kísérte a Remete-zenekar működését (Remete Iréneusz fia, Károly és menye, Fazekas Piri a szabadkai Magyar Népszínház jeles színészei lettek). Délután hatra már teljesen megtelt a Népkert Kioszk körüli része. A módosabbak beültek a vendéglőbe, kis zónát rendeltek sörrel, és ők is élvezték a húsz méterrel távolabbi pavilonban már vígabb dalokra váltó Remete-csapat produkcióit. A pénzesebb asszonyok a Johannisz cukrászdában (mert bizony cukrászda is volt ott, pontosan a Kioszkkal szembeni tisztáson) a messze földön híres krémest kóstolgatták, a gyerekhad pedig tölcséres fagylaltért állt sorba Johanniszék Sára nevű lánya előtt, aki rendületlenül mérte az akkori slágerfagylaltot, azaz a kókuszos fagyit.
Este hétkor megindult a korzózás a Kioszk, a teniszpályák és a zenepavilon háromszögében. Ez a sétálgatás körülbelül este kilencig tartott. Addigra a Kioszk nevű fogadó teljesen megtelt, és elkezdődött a vacsorázás, persze arra a zenére, amelyet valamelyik helyi „cigánybanda” szolgáltatott. A legfiatalabbak és a szerelmespárok elindultak a jelenlegi uszodák melletti bokros rész felé, amely – nem tudni, miért – a Majomsziget nevet kapta. Ott lehetett cigizni, bújócskázni, de még ipiapacsozni is. Az odasereglett fiatalok romantikusabb része pedig a Csókliget felé vette az irányt, ahol a bokrok közé helyezett padokon már nem botránkoztattak meg senkit, ha esetleg puszilkodni kezdtek.
Ahhoz, hogy a lakosok belvárosi korzó hiányában a Népkertet választották erre a célra, az is kellett, hogy akkortájt olyan virágágyások és girlandok díszítették a Népkertet, mely az írókat (Thurzó, Tišma) is megihlette. Tudomásunk szerint a virágágyásokról és a díszítő ornamentikáról Balog főkertész vezetésével még négy, a város által fizetett kertész gondoskodott. Az időközben megkezdődött II. világháború nem csökkentette a Népkertbe járást, sőt inkább fokozta. És talán mindez, amiről szóltunk, megmaradhatott volna, ha 1944 őszén az orosz hadsereg előőrsei nem érkeztek volna meg a Tisza túlpartjára, ahol döbbenettel vették tudomásul, hogy a hídnak csak romjai maradtak (a ’41-ben elvonuló szerb csapatok robbantották fel). Az oroszok nem sokat teketóriáztak, hanem úgy döntöttek, hogy a régi híd északi részén pontonhidat emelnek, és motorizált egységeik azon nyomulhatnak tovább. A gondolatot tett követte, és a pontonhíd elkészülte után, bácskai földre érve, éppen a Népkert vasútvonala melletti részén kezdtek mindent eltakarítani az útból, hogy járműveik haladhassanak. A hatalmas tölgyfák viszont olyan szélesek voltak, hogy hat-hét ember sem tudta volna derekát átkarolni – kivágták tehát a hatalmas tölgyeket, szétdobálták a körülvevő padokat, és megkezdődött az a roncsolás, mely tulajdonképpen az egykori csodapark gyors pusztulását jelentette. A Johanniszék Németországba menekültek, Remete később elhalálozott, a Kioszk is bezárt, a város már csak Balog főkertészt tartotta meg, a kertészeket pedig elbocsátotta. Később az ő munkahelyét is megszüntették, és minden, amit addig felépítettek, rohamosan elárvult.
A napokban találkoztunk dr.Pócs Gábornéval, a Balog família egyik tagjával, és megkértük, mondjon pár szót a főkertészről.
– Túl fiatal voltam még az ő idejében, és szinte nem is láttam, mert reggeltől késő éjszakáig a Népkertben tevékenykedett. Most már odajutottam, hogy nem is akarok lemenni a Nagyparkba, mert az ottani látványtól sír a lelkem.
Visszaállítható-e az, ami egykor olyan remek volt? Nehezen. De talán még mindig lehetne próbálkozni…
