A disznótorok és az ünnepekkel járó eszem-iszomok tálcán kínálják a témát, aminek apropóján a felsőhegyi Ősz Szabó Ferenccel – ezúttal nem terített – asztalhoz ülök. Év közben ugyanis feleségével szakácstudományukat fitogtatva járják a „világot”, s – hogy őszinték legyünk – a bogrács mellett Ősz Szabó Mártáé a főszerep. Ennek „hivatalos bizonyítékául” már nem is „csak” a főzőversenyeken kiérdemelt számtalan elismerés szolgál, hanem az, hogy az idén Magyarországon átvehette a Fehér Asztal Lovagrend bronzkeresztjét.
A parasztember azonban először is megtermeli az ételnek valót, különben aligha hódolhatna kedvtelésének, mondjuk a hagyományápoló gasztronómiának.
– Elfogadható volt az idei év – meséli Ősz Szabó Ferenc –, hiszen nem hittem, hogy egy hold földön megteremhet négy és fél vagon cukorrépa, mivel annyi nem fér el. És mégis megtermett. Persze mindennek van árnyoldala is: alacsony a cukortartalma. A kukoricára végképp nem lehet panasz, miként a fűszerpaprikára, sőt még a gabonára sem; de a paszternák is jót ígér, csak az a baj, hogy még a földben van. Kevés gabonát elvitt a belvíz, valamennyi kukorica is maradt kint, mert nem lehet eljutni a parcelláig, de ahhoz képest, hogy milyen esős volt az év, ez még elviselhető. Sokaknak hatalmas területeken tette tönkre a termését a belvíz. Láttam, hogy olyan földeken jelentek meg a vízimadarak, amelyeken korábban legföljebb nagy esők után állt meg néhány napra a víz.
Azután pizzák, hamburgerek, csipszek és hasonló „ételkülönlegességek” helyett arról beszélgetünk, hogy miként kapkodják szét tálcáikról pillanatok alatt a főzőversenyeken a hagyományos ételeket, akár még a bodagot és a (mára már süteményszerűvé finomodott) görhét is, vagy hogy a hurkafesztiválon, amikor kiürül a tepsi, rendszerint jelentkezik olyan vendég, akinek „engedélyezik”, hogy legalább kenyérrel kitörölhesse belőle a szaftot. Persze ők azok, akik a hurka mellé kezdettől fogva kolbászt is „csempésztek”, s ma már a részvevők fele „párosítva” süti. Nagy szerepük van abban is, hogy Magyarországon a vendégek megismerhették a csevapot vagy a gyuvecsot (ami csak hasonlít a lecsóra), és meglepő, hogy ismeretlen volt a tökös gabanyica (nyilván emiatt nincs a neve a szótárban, miként a tarhóé sem volt sokáig), sőt a más országokból érkezett magyarok sem „találkoztak” vele.
Csak az idén másfél tucatnyi magyarországi és számos itthoni főzőversenyen vettek rész Ősz Szabóék, és talán a kalocsai Aranybogrács Díjat lehetne közülük kiemelni, meg azt, hogy a Csorváson megtartott tizedik lakodalmas fesztiválon immár ötödik alkalommal végeztek az első helyen. A vendégek pedig azt kérdezgetik tőlük itt is, ott is, hogy melyik nagy cég konyháját képviselik, és milyen iskolában tanulták a szakmát.
De nem is igazán a díjak a fontosak, hanem például az, hogy tavalyelőtt a budai várban a reneszánsz évforduló alkalmából megrendezett ünnepségen a hatalmas fehér asztalnál ülő eminens vendégek is megnyalták mind a tíz ujjukat az ételeik elfogyasztása után. Meg azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a politikában hangoztatott magyar–magyar kapcsolatépítésben többet hoz a konyhára, hogy már barátként találkoznak magyarországi vagy éppen felvidéki egykori idegenekkel.
S az aratóversenyeken elért első sikerekről és sok egyébről még nem is szóltunk…
