Amikor a Jugoslavijóra „rákontráz” a Kalász, kalász…, a mosoly mögül előbújik a gondolat: micsoda sebességgel válnak humorossá halálosan komoly dolgok, avagy: kell a színház, akár nosztalgiát éleszt, akár nevetést.
Az igen mozgalmas korban – a Tito-éra vége, gazdagnak is mondható szocialista időszak, háborús országszétverés és a ki tudja, milyen jelen – megélt három évtizedével már a Tanyaszínház is nosztalgiázásra késztet. Ezúttal félezernyi társammal – falubeliekkel és Zentáról s máshonnan érkezettekkel – a felsőhegyi iskola udvarán nézem a darabot, míg az első években a tűzoltólaktanya környékén tolongott a közönség, akkor vérbő vásári komédiára várva. Hiányzik, persze, a kevi Vilmos a szamarával-szamaraival, a hangos csalogató (az idén elmaradt?), a beszélgetés a „nagy öregekkel”, az akkor még ifjú induló színészekkel, rendezővel. Hernyák György, majd a jelképpé vált Soltis Lajos és társulata akkor azt mondta: színházat szeretnének hozni eldugott falvakba is, mert néhol még nem is láttak ilyesmit az emberek, én pedig vitatkoztam: dehogynem, hiszen a világháború után hosszasan dívott az amatörizmus, majd vendégszereplők jártak a faluba… S a végén milyen igazuk lett: a Tanyaszínház nélkül mostanában (évek óta) valóban nem nézhetnének helyben előadást a falusiak. Miközben azt hittük – hisz fejlődésről beszélünk –, hogy szárnyal majd a kultúra, Felsőhegyen inkább téli-nyári álomba látszik szenderülni.
De hogy a múltnál maradjunk: indulásakor szinte mozgalommá épült a Tanyaszínház, s ennek mi, sajtómunkások is részesei voltunk, hiszen amikor egy-egy faluba érkezett, egész újságoldalt közöltünk a településről; máskor riporter járta együtt a színészekkel a tanyavilág útjait, „belülről” élve életüket, amelyet a kényelem messze elkerült.
Majdnem hihetetlen, hogy maradt a Tanyaszínház – sokak kemény munkájának köszönhetően –, s most már talán marad is mindaddig, amíg lesznek ifjú „komédiások”.
Hogy sokat változott? Hogyne. Bő három évtized egy színház életében sem röpke idő. Olyan hosszú, hogy egykor azt írtuk a nézőiről: idős emberek kisszékkel a hónuk alatt indulnak a Tanyaszínházba, most meg már mi fogjuk a sámlit.
