Ami nyugati, az jó. Nem pusztán jó, hanem jobb, mint a miénk. Mindig. Minden. A nyugati kocsik gyorsabbak, a nyugati ruhák szebbek, a nyugati órák pontosabbak, a nyugati italok finomabbak, mint a mieink. Nyugaton zöldebb a fű, mint nálunk, Nyugaton jobban fociznak, jobban politizálnak, jobban gazdálkodnak és nyilván jobban szerelmeskednek is. Még a nyugati trágya is büdösebb, mint a miénk, és aki Nyugaton lesz öngyilkos, az sokkal öngyilkosabb, mint aki itt vet véget az életének, ezen a szánalmas tájon. És azért van ez így, mert a nyugati ember okosabb, szebb és tehetségesebb, egyszóval felsőbbrendű, míg mi a reménytelen alsóbbrendű fajhoz tartozunk, amelynek csúcsteljesítménye legfeljebb az lehet, hogy megpróbálja majmolni és utánozni a nyugatiakat.
Ennélfogva minden, ami Nyugatról jön, az szuper, az király, az hiper, az csúcs, az tökjó. Ilyen a nyugati tőke is. A nyugati tőke, mint tudjuk, abszolút jó szándékú és segítőkész, nemes és önzetlen, azaz kifejezetten emberbarát. Csak azért jön, csak azért akar befurakodni ide, a világnak ebbe az eldugott csücskébe, hogy segítsen rajtunk, elesetteken, mert megsajnált bennünket ebben a félállati létben, és ki akar emelni minket a nyomorból. És csodálatos ám a nyugati tőke varázsereje! Ahol egyszer megtelepszik, ott koncentrikus körökben elkezdi sugározni kifelé magából azt a sok jót, aminek következtében átszellemül az egész lényünk, rozoga gépkocsink reggelre csillogó csodajárgánnyá változik a méregzöld pázsit felett, fakó arcunkra pedig végre reásüt a nap. És mindezért nem kell tennünk semmit, mindez csak úgy jön magától! És végre nem kell majd szégyenkeznünk, ha idegen téved errefelé, és kérdezősködni kezd, hanem büszkén kivághatjuk, „hja kérem, nálunk már itt van a nyugati tőke”, ezzel is bizonyítva, elsősorban önmagunk előtt, hogy azért már egy fokkal magasabb szintre jutottunk az állatkertnél.
Aligha létezik úgynevezett „tranzíciós”, azaz a szocializmusból a kapitalizmus felé igyekvő, átalakulóban levő társadalom, ahol hosszú éveken keresztül nem ez lett volna az uralkodó életérzés. Persze, ha tehetnék, ezek a társadalmak most nyilván kézzel-lábbal tiltakoznának ez ellen az állítás ellen, de persze ez a lényegen mit sem változtatna. Azon, hogy a nagy tömeg – be nem vallott – naivitása pontosan ezekig a végletekig ment el.
És bizony így volt (vagy talán még így is van) ez kisvárosunkban is. Csak lassan, fokonként esik le az a bizonyos közösségi tantusz, hogy mi is történt, történik itt valójában. Merthogy az történt, hogy itt van az egyik nyugati tőke, amelyik működtet egy olyan gyárat, amelyben lassan ölő mérget (jelesül: nikotint) gyártanak az emberek számára. Ez az a fajta nyugati tőke, amelyet Nyugatról már szinte inkvizíciós eszközökkel üldöztek ki, épp jelzett méregtermelő tevékenysége miatt. Itt van a másik nyugati tőke, amely szintén üzemeltet egy gyárat, amely körül főidényben úgy 5 kilométeres körzetben olyan büdös van, mintha százezer záptojást törtek volna szét egyszerre (ez, ugyebár a kapitalista büdös, amely egészen jó szagú, ellentétben a kommunista büdössel, amely, mint tudjuk, elviselhetetlen). Aztán itt van a harmadik nyugati tőke is, amelynek fent jellemzett emberbarát tevékenységét azóta is minden esti imájába belefoglalja a távfűtésen élő emberek ezreinek tömege.
De akárhogy is, ezekről a nyugati tőkékről legalább annyi elmondható, hogy – mindeddig – többé-kevésbé meg is őrizték azokat a munkahelyeket, amelyeket felvásároltak. Érdekes, hogy a városlakók ingerküszöbét mégsem ezeknek az eseteknek az egyike vagy együttese lépte át a leginkább, hanem egy új(abb) bevásárlóközpont építése. És elsősorban azért, mert sokak szerint olyan helyen épül (egyébként gőzerővel), ami erősen rontja a városképet.
Nyilván nem lehet elvitatni az esztétikai, városrendezési szempontok jelentőségét. De talán mégsem ez a legfontosabb. Ennek a nyugati tőkének az esetében ugyanis már nemcsak az a kérdés vetődik fel, hogy hány munkahelyet hoz (vagy őriz meg), hanem az is, hogy mennyit visz, hány egzisztenciát tesz tönkre. Hány kisbolt lesz majd kénytelen bezárni a szűkebb vagy tágabb környéken? Hány pékség, hány zöldséges? Hány őstermelő szorul majd ki a város zöldségpiacáról, mert jön az olcsóbb, a dömping áron vesztegetett kínai fokhagyma, brazil sárgarépa, etióp bab?
És mindennek ismeretében – hisz nem nagy látnoki képesség kell ehhez, elég csak a szomszédos ország bármelyik híradóját megnézni – talán nem az lett volna a bölcs és előrelátó viszonyulás a várost immár három oldalról is körbezáró üzletközpontok esetében, ha működésükért cserébe legalább arra kötelezzük őket, hogy kínálatuk egy részét a helyi (ős)termelőktől szerezzék be?
