1944. október 8-án a reggeli órákban Ada felől megérkezett a szovjet előőrs, de nem merészkedett be a városba, mert nem tudhatták, van-e ellenséges katonaság Zentán.
Nagyapám – aki német volt – bezáratta velem a kaput, megtiltva, hogy azon kimerészkedjek az utcára. Csak azt engedte meg, hogy a központban lévő nagy házunk rolórésein keresztül kikukucskáljak.
Ebéd után így nézelődve megpillantottam egy botjára támaszkodó embert, aki a Szent Anna-szobor előtt állt. Felismertem benne Stöckl József tanítót. És mivel az ágyúzás is megszűnt, a gyönyörű napos időben kisurrantam hozzá.
– Mit vár itt, Stöckl úr?
– Hát az első orosz katonát! – volt a gyors válasz.
– És honnan tudja a tanító bácsi, hogy az idejön majd?
– Nem hiába voltam pár évig orosz hadifogoly (az I.világháborúban), így tudom, ha az oroszok ismeretlen helyre érkeznek, az első útjuk a tűzoltólaktanyába vezet, mert ott mindig van ügyelet és ott minden információ beszerezhető.
És mi más történhetett, mint amit a tanító megjósolt. Fél óra múltán elénk vágtatott egy huszár. Elkezdett oroszul beszélgetni Stöckl tanítóval. Megkérdezte tőle, hol a tűzoltólaktanya. Az öreg meg botjával mutatta, hogy tőlünk harminc méterre van a keresett épület. Mondom a tanítónak, láttam, amit akartam, bemegyek, majd elmondom a nagyapámnak.
– Inkább menjünk a tűzoltólaktanyába – mondta kisvártatva. –Még te benn voltál, láttam, hogy az orosz kilovagolt onnan az adai utca felé tartva.
Így is történt, elmentünk a laktanyába, ahol az ügyletes tűzoltó még mindig ijedten, de már kissé felszabadultabban közölte, azt kérdezte tőlük a huszár, tudják-e, hol lakik Isidor Nešić, a borbély. Persze hogy tudjuk. A tanító erre azt mondta, mehetünk haza, mert ez azt jelenti, hogy ő lesz a polgármester. Mármint Isidor Nešić, akinek a borbélyműhelye pont a házunkban volt.
Miután az oroszok polgármesterré nevezték ki Isidor Nešićet, ő még aznap délután megalakította „kormányát”, az elnöki széket magának tartva meg. A tagok pedig Dušan Miladinov, Mate Joksimović, Aleksandar Stojkov, Szabó Ferenc és Dušan Milićev voltak. Kisegítői: Radivoje Dragin, Lazar Rakić, Molnár Csikós János, Uroš Popov és Olajos Mihály. Dobosok járták az utcákat, értesítve a lakosságot arról, hogy az oroszok nyugalomra intik a város lakosságát, majd október 9-ére ígérték, hogy Isidor Nešić délelőtt 10 órakor a városháza előtti téren megtartja székfoglaló beszédét. Így is történt. Másnap Nešić a városháza díszterméből kilépett az erkélyre, és először magyarul, majd szerbül jelentette be, hogy elérkezett a várva várt felszabadulás, és hogy a szovjet bevonulókat fogadják bizalommal. A város lakóinak viselkedésétől függ az oroszok magatartása is. Bevezették az éjjeli kijárási tilalmat, és mindenkit felszólítottak: akinél fegyver van, mielőbb szolgáltassa be, a rádiójával együtt.
Otthon, amikor megtudták, hogy házi borbélyuk, Nešić lett a polgármester, nagyapán örömmel nyugtázta: Ismerem Isót, és nekünk mint németeknek (Reinholz) nem lesz bántódásunk. Tényleg nem is lett. Elsősorban azért, mert Nešić minden tisztességes zentai polgáron segíteni igyekezett. Az sem volt mellékes a számunkra, hogy nekünk volt zongoránk, s mivel az orosz városparancsnok tudott zongorázni, így nálunk szállásolták el.
Az biztos, hogy az oroszok itt-ott elkövettek becstelenséget is, de tulajdonképpen nem ez volt a jellemző a több hétig tartó uralmuk alatt Zentán. A lovakat, ha lehet elzabrálták, a menyecskéket, ha lehetett (főleg, ha részegek voltak), kecerészték, de az ő kezükhöz vér nem tapadhatott, és a baj, a későbbi baj tulajdonképpen akkor következett be, amikor november elején a lovas szekerek saroglyáiban fekvő, heverő, alvó jugoszláv partizánegységek megérkeztek. De erről a korszakról bővebben talán egy másik alakommal lehet majd beszámolni.
