A nyájas olvasótól kérdem: mikor járt legutóbb a zentai vasútállomáson? Ha mostanában nem, akkor ne is merészkedjen útjába ejteni. Minden siralmas – vészesen siralmas.
Az állomásfőnök éppen nincs itt, csak a helyettese, Dékány Zoltán személyében.
Jegypénztár sincs. De minek is lenne, hiszen Szabadkára már csak úgy juthatsz el, ha az 5.49-es vagy a 22.30-as járatra ülsz, vissza pedig 1.50-kor és esetleg 21.15-kor indulsz. Ha egyáltalán üzemképes az a vicinális, amelynek sebessége Orom és Szabadka között óránként 30, Orom és Zenta között meg 50 kilométeres. Avagy: a vasút vezetői minden megtettek azért, hogy a Zenta és Szabadka közt lévő tanyavilág emberei ne vihessék termékeiket se a szabadkai, se a zentai piacra.
– Pedig egykor Zenta fontos vasúti csomópont volt – mondja Dékány Zoltán, majd így folytatja: –A háború előtt, ha egy percet is késett a Bukarest-expressz, büntetést kellett fizetni. Mesélik, hogy valamikor, az 1930-as években egy Sztankai Franciska nevű, mázsán felüli testes asszony Zsombolyára igyekezett volna meglátogatná az ott élő rokonait. Igen ám, de senkinek sem volt halvány fogalma, miként száll föl ez az asszonyság a bukaresti gyorsra, hiszen igen magasak voltak a lépcsőfokok. Így aztán otthonról sámlit vittek ki, és két erős molnárlegény próbálta hátulról feltuszkolni a fülkéig. Mivel az illető termetes hölgy fia malomtulajdonos volt, két zsák lisztet ígért az akkori állomásfőnöknek, ha a vonat nem az előírás szerinti egy percig áll, hanem két minutumig, mert annyi idő alatt tán-tán megtörténik a felszállás.
Az egykori jegyzőkönyvek szerint egyébként a bukaresti gyors 85km-es sebességgel haladt a román főváros felé!
De lépjünk vissza a jelenbe. Beszélgetőtársamat idézem: „Mit mondjak még a kíváncsiskodó újságírónak, hiszen maga is láthatja, a jegypénztár zárva, a toalett olyan állapotban, hogy talán még Bangladesben is citromdíjat nyerhetne, az egykori vendéglőn, a korhelyek korábbi éjjeli találkozóhelyén pedig nagy lakat díszeleg. Az áruforgalom meg csak álom ma már. Lassan mindent benő majd a fű, a kóró, majd az enyészet végzi ki azt a neves csomópontot, amellyel Zenta büszkélkedett egykor. Mit mondhatok még, tele vagyok bánattal, tele vagyok nosztalgiával és tele vagyok reménytelenséggel.”
Zárómondat: e napokban emlékeztünk meg arról, hogy 120 évvel ezelőtt indult el a vasútforgalom Zenta és Szabadka között.
