A horgosi származású neves szerb író, Aleksandar Tišma a múlt század második felében valamiért egyfajta Zenta-bűvöletben élt. Ezt írja például: „Ma Újvidékről a Tisza-parti városba indulok, és tele vagyok izgalommal. Az újvidéki szerkesztőm küld oda riportkészítésre. Örömmel vállaltam a megbízatást, mert a tartomány számomra legkedvesebb városában töltök majd pár napot. Gyönyörű a gesztenyefás Tisza-part, kivételesen szépek a nők, a fővárosba illő két mozi (Olympia és a Royal), meg a délelőtti zónapörkölt és az esti cigányzene a Royalban, valamint az úri kaszinó az Eugenban. (A város nagyvendéglőjét, az Eugent 1861-ben építették, 22 évvel később pedig emelettel magasították, és így lett belőle Eugen név alatt a városi nagyszálló). Mind-mind vonzottak.”
Igen, az Eugen, mely még az én gyerekkoromban is külön érdekes színfoltja volt a városnak. Délelőttönként a zsidó polgárok sörözgettek a nagytermében (jelenleg kiállítási terem), délután a jobb módú iparosok kártyázgattak a Kaszinó elnevezésű teremben. Este nyolckor a színház belépője előtti kis teremben a város hét leggazdagabb embere teljesen zárt körben forgatta meg az ördög bibliáját. Dr.Ninčić, az akkori idők neves ügyvédje így vélekedett a zárt körről és az oda römizni járó hét leggazdagabb polgárról: –Tehát ők heten: Léderer, Korhec, Palkó Miklós, a textilgyáros, Rudics Miska, a gyógyszerész földbirtokos, dr.Pecarski (Rudics Klári férje), szintén földbirtokos, Deutsch Vilmos és Berger Leó kereskedők szombat és vasárnap kivételével nyolc és fél tizenegy között römiztek, de igen nagyban. Nézőjük csak egy lehetett, mégpedig pincérként a legeslegöregebb Bütyök, azaz Bicskei Aladár, aki esténkét annyi borravalót kapott, hogy a későbbi Földműves-szövetkezettel szemben takaros nagy házat építtetett a családjának. A partiba való beszállás egy lánc föld napi ára volt, a visszaszállás pedig proporciós alapon történ, és a buli nyertese nemegyszer 25 lánc földel lett gazdagabb egy este leforgása alatt. Míg az urak esténként így kártyázgattak, addig a város legszegényebb rétege az Eugen előtti téren várta a földbirtokosokat, hogy azok valamelyike bérmunkára fogadja fel őket. Nyaranta az aratásra és a cséplésre verbuválták a szegény legényeket, ősszel pedig a kukoricatörésre.
Tehát az Eugen volt a Nagyvendéglő, és ott dobogott a város szíve. Ezzel szemben a tisztviselőréteg és a bohémek egészen a negyvenes évek végéig a Cucin úr tulajdonában lévő – de Petkov által bérelt – Royal kávéházba jártak. Szólt a cigányzene minden este, és leginkább akkor lett teltté a ház, amikor a város csodahegedűse, Gondi János prímás az álla alá helyezte fehér zsebkendőjét és bécsi valcerral indított, majd csapatával (Bálint, a csellista, Gyurka, a bőgős és Lulu, a klarinétos) áttért a Vas Nándi által szokásosan rendelt Van egy szőke asszony című dalra. Ha Nándi kiváló kedvében volt, ezt még jó néhányszor meg kellett ismételni, függetlenül attól, hogy világszép felesége, Halász Borcsi nem is szőke hajzatú volt.
És amikor beköszöntött az „új” világ, a Szovjetunióból importált fájdalmas és buta rendjével, akkor szűnt meg (vagy szüntették meg) a Nagyvendéglőt (az Eugent) és a Royalt is. A Royalba Branovački Džata vezetésével bevonult a dominó, Nagy Mélykúti Tóni révén a sakk, Pajić Slavko által pedig a römi. Ínséges idők voltak azok, mindössze egy nagy vaskályha próbálta sugározni a hőt, de a téli hónapokban általában mindenki nagykabátban kártyázott, még az öreg Szócsin is. De bármily nehezen is, a Royal talpon maradt, a Nagyvendéglő, az Eugen viszont kényszerűen átadta helyét a durva politikának – ott rendezkedett be a zentai járás, számos irodájával és tisztviselőjével. Az öreg Pataki hiába könyörgött a legöregebb Jesinával együtt, hagyják meg legalább a vendéglőt, de abban a „hórukk-időszakban” nem kellett a Nagyvendéglő, és így az Eugen, a Kaszinó se; a rengeteg bál és a nagy kártyacsaták színhelye vendéglátóipari objektumként örökre eltűnt…
