Miközben az egykori társadalmi tulajdont javarészt elprivatizálták – gyakran a társadalom számára szerencsétlen módon az újgazdagok kezére játszották –, akad olyan vagyon, amely hivatalosan sosem volt ugyan a falué-városé, mégis magának érezte a közösség. Ilyen például a felsőhegyi szövetkezeti otthon, amire sokan azt mondják, hogy a falué, pedig nem így van. Vajon mi lesz vele? Bezárható? Eladható?
Ez az épület művelődési otthonként működik, bár az utóbbi években az igencsak lerongyolódott kulturális tevékenység miatt ritkán lát el ilyen funkciót. A múlt század hatvanas éveiben időnként még búzát is tároltak benne ideiglenesen, rövid ideig egyik szárnya tanteremként szolgált, amikor a diákok nem fértek el az iskolában. A másik szárnyában volt a vegyesbolt, majd lett belőle ifjúsági otthon, később bank, jelenleg pedig a nyugdíjasok klubja. A pincehelyiség az ifjúságot szolgálja. Nincs ebben semmi baj, sőt az sem kellene, hogy törvényszerűen gondot okozzon, hogy az épület tulajdonosa hivatalosan mindig a zentai földműves-szövetkezet volt – egykor az egyetlen a községben, ma pedig az egyik, a réginek a jogutódja. Több alkalommal is fölvetődött már, hogy mi történik akkor, ha esetleg a jelenlegi tulajdonos eladja az épületet. Elprivatizálja, és ha történetesen olyan valaki szerzi meg, aki raktárként, műhelyként vagy éppen gombaházként akarja hasznosítani? Akkor még egy nagyobb falugyűlést is a szabad ég alatt kell majd megtartani.
KONFISKÁLT TÉGLÁBÓL ÉPÜLT
Az igazság az, hogy az otthon a „szövetkezet nevén van” ugyan, de legföljebb annyi köze van az építéshez, hogy a szövetkezetekbe kényszerített parasztemberek hordták a téglát. A falusiak úgy emlékeznek, hogy Tóth Miklós földbirtokos konfiskált épületeinek bontásából épült fel az otthon: rohammunkának nevezett akciók során felszólították a kocsis-lovas parasztembereket, hogy mikor kell megjelenniük szállítani a téglát a tanyákról. Ezt erősítette meg tavalyi beszélgetésünk alkalmával az azóta kilencvenkét évesen elhunyt Szollár Lukács bácsi is, hozzátéve, hogy ő 1947-ben a téglagyárban dolgozott raktáros-munkavezetőként, és akkor rendelték őket, negyven munkást tereprendezésre, ahol nem sokkal később épülni kezdett az otthon, 1950-ben pedig átadták rendeltetésének – ingyen sör és nagy ünnepség kíséretében. S attól kezdve a kocsma helyett itt gyülekezett a lakosság karbid- és petróleumláma világánál tartott színházi előadásokra.
A szövetkezet csakhamar „levette kezét” az otthonról (vagy „rá sem tette” akkor még): hol a Szocialista Szövetség, hol az ifjúság vagy a helyi közösség rendezte; esetleg felemás alapon többen is, gyakori nézeteltérések közepette.
FELÚJÍTÁS MAGYARORSZÁGI TÁMOGATÁSSAL
A kilencvenes évek végén helyi járulékból és a teremhasználati díjból jelentős beruházással mosdó és WC épült az otthonban, de ennél is jóval komolyabb felújításra került sor 2002-ben. Mindezt már Ősz Szabó Imre, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke mesélte. Ebben az évben ugyanis az egyesület magyarországi pályázaton két összegben összesen 12 000 márkát nyert, helyi járulékból is költöttek az otthonra, valamint a DDOR (Novi Sad Biztosítóintézet) és a zentai cukorgyár szintén támogatta az épület tatarozását. Ez alkalommal az olajozott deszkapadlót csempére váltották, malteroztak, festettek, tetőszerkezetet javítottak, esőcsatornát cseréltek stb. Ahhoz, hogy mindezt elvégezhessék, a szövetkezet 99 évre az egyesületnek használatba adta az otthont. Néhány évvel később azonban a zentai képviselő-testület módosított a civilszervezetek finanszírozásán, azaz alaptevékenységre nem kaptak pénzt, csak programok finanszírozására pályázhattak, így amellett, hogy leépült az akkor még 14 szakosztályt számláló egyesület, még a villanyáramot sem tudták fizetni. Azóta a helyi közösség fizeti ki a számlát.
Bóbán József, a helyi közösség titkára azt mondja, hogy rendezetlenek a viszonyok, semmi sem tisztázott az otthon körül. Pár évvel ezelőtt ugyanis a szövetkezet igazgatója elkérte a nagyterem kulcsát, mondván, hogy kicsi a jövedelmük, ezért gazdálkodni akarna az otthonnal. Azóta már a kulcs ugyan a helyi irodában van, de csak akkor nyithatják ki a termet, ha a szövetkezet igazgatója engedélyezi. Eközben az áramot a helyi közösség fizeti, mert ha nem tenné, akkor a nyugdíjasok klubja és az ifjúsági helyiség is villanyáram nélkül maradna, márpedig épp a nyugdíjasok a legbiztosabb fizetői a helyi járuléknak. Vagyis voltak eddig, mert újévkor lejárt a járulék, és néhány hónap múlva megtörténhet, hogy nem lesz miből fizetni. Persze egyéb gondok is vannak, mert például a nagyteremben tönkrementek a kályhák, fűteni alig lehet, de nincs, aki másikat vegyen.
Rendezetlenek tehát a viszonyok, de korántsem biztos, hogy a szövetkezet hibájából. És ha megtörténhet az, hogy miközben hosszú távra használatba adta valakinek a gazdája az épületet, amelyre több szervezet nagyobb összeget költött, eközben a tulajdonos „gazdálkodik vele”, a villanyáramot pedig egy harmadik szervezet fizeti, akkor az is elképzelhető, hogy egyik napról a másikra új tulajdonosa lesz a művelődési otthonnak, és be se léphet sem az, aki papíron használója és valós karbantartója, sem azok, akik valaha építették, miként a leszármazottaik sem.
