A múlt héten egyetlen napra visszatért az élet Piri néni egykor híres faluszéli kocsmájába, ahova hajdanán messzi földről is eljártak a vendégek, hogy megkóstolják a túrós tésztával tálalt csirkepaprikást. Olyanok is megfordultak itt, akikre az ajtóban fegyveres őrök vigyáztak, amíg odabent fogyasztottak.
A iskola még mindig áll egy gazdálkodó tanyájaként a falu határában, pedig száztíz évvel ezelőtt épült, s minthogy Matyó volt a neve a közelben levő malom és kocsma tulajdonosának, így róla keresztelték el az iskolát is. A világháborús idők múltán egy Vas Paliként emlegetett ukrajnai tanítónak köszönhetően nyílt meg újra, 1947-ben. A múlt heti találkozó résztvevői akkoriban koptatták itt az iskolapadot, s mert éppen „divatba jött” a pionírkendő, múltidézőként ezúttal is ezt kötötték a nyakukba az egykori diákok. Meg a már említett Gődér Piri néni is, aki akkoriban a nála néhány évvel fiatalabb tanulókkal pionírvezetőként foglalkozott.
Talán a megszépítő idő mondatta Kaszap Matild tanító nénivel – de rajta kívül Péter Julianna, a tanyai iskola másik oktatója is megjelent az ünnepen –, hogy nem voltak rosszak az akkori gyerekek. Bemutatkozáskor ugyanis igencsak „kiolvasható” volt a hangulatból, hogy kik tartoztak a „tanítószomorító” diákok táborába. Meg az is elhangzott, hogy a palatáblás világban még a pálca is „dolgozott”. Nem is lehetett könnyű rendet tartani, amikor – Matild tanítónő szavai szerint – legalább ötven diákot oktatott: délelőtt a négy alsó osztályt, délután pedig az ötödikeseket és a hatodikosokat. Jól érezte magát, a tanyaiak meghívták disznótorba, vagy éppen vitték neki a kóstolót, de azért hétvégeken hiányzott neki adai otthona, s megesett, hogy gyalog tette meg a húsz kilométernyi távolságot. Persze, a diákok is kilométereket gyalogoltak naponta az iskoláig.
A találkozó fő szervezőjét, a telet Németországban, az év másik felét pedig itthon töltő Török Ferencet – aki már könyvtárat is alapított Törökfaluban – arról kérdeztem, hogy miért s miként szervezték meg az ünnepséget.
– Negyvenöt évvel ezelőtt mentünk ki dolgozni Németországba, és az embernek időnként honvágya van, néha jó találkozni és elbeszélgetni a régi barátokkal, ismerősökkel. Másként nem tudtuk összehozni a találkozót a szétszóródott társasággal, ez a megoldás tűnt a legjobbnak.
A röpke nyilatkozat után – mert a zenekar által húzott talpalávaló nem kedvezett a beszélgetésnek – következhetett a mulatozás, no meg a vacsora. Remélhetőleg csirkepaprikás túrós csuszával.
