Kéményseprőt látok, szerencsét találok – tartja egy régi mondás. A tűz az ősidőktől kezdve meghatározó szerepet játszott valamennyi nemzet kultúrájában, az élet forrásaként tisztelték, ugyanakkor nem csak életet, illetve meleget adott, mert ha elszabadult, tömegkatasztrófát is okozhatott. Mindezért a középkorra tehető városodással együtt megteremtődött egy sokáig köztiszteletben álló mesterség, a kéményseprők hivatása. A kéményseprőkhöz kötődött az a hiedelem is, hogy ha kéményseprővel találkozunk, és megfogjuk a ruhájának egyik gombját, szerencse ér minket. Ha pedig a seprűjéből is sikerül elcsenni egy szálat, akkor ez biztos szerencsét jelent, és kívánságunk teljesülését.
Huszta István zentai kéményseprő
Manapság sajnos egyre kevesebb kéményseprőt látni, sok más régi mesterséghez hasonlóan ez is kihalófélben van. Szűkebb térségünkben szinte az összes kéményseprő meghalt, vagy már jó ideje szögre akasztotta seprűjét. Így Zentán, sőt még a környező településeken is Huszta István a kéményseprők utolsó mohikánjaként tisztítja, és ha muszáj, kiégeti a kéményeket. Huszta István 1967-ben kezdett el kéményseprőként dolgozni. Kereskedőnek tanult, de Magyarkanizsán kereskedőinasként nem kapott pénzt, kéményseprőinasként pedig igen, ezért váltott.
Inasként elsajátította a szakma csínját-bínját, ezenkívül a cserépkályharakást és más tüzeléstechnikai fortélyokat is. Ezt követően egy ideig a világot járta, majd Zentára nősült, és át is költözött ide, ahol kéménysepréssel foglalkozott. Ebben az időben külön vállalatban dolgoztak a zentai kéményseprők, de Huszta István szerint valakinek szemet szúrt a tevékenységük, és valamelyik városvezető a kommunális vállalatba olvasztotta be a céget. Beszélgetőtársunk 2017-ben nyugdíjba vonult, viszont maszekban ma is végzi a kéményseprést. Nem csak Zentán igénylik a szolgáltatásait, így nagyon sok esetben vidékre is eljár.
– Tordára és a végekre is elhívnak. Én reklámra nem költök, de valahogy megtalálnak – mesélte nevetve, s elmondta, hogy cserépkályhákat is épít, ha szükség van rá.
A mester szerint az emberek nem igazán törődnek kéményeikkel, fűtőtestjeikkel. Úgy fogalmazott, hogy kár volt ezt a polgárokra bízni, mert a legtöbben ezen is spórolnak, a spórolás meg nem mindig egészséges, és ez már többször bebizonyosodott.
– Hiába takarított meg két alkalommal is ezer dinárt, amikor utána leégett a kéménye. A múltkor plafontűznél voltam, mert mint kiderült, beépített gerenda volt a kéményben. Egy kőműves beépítette, a mennyezet meg elkezdett melegedni. Ilyenkor persze már szólnak – jegyezte meg Huszta István.
Elmondása szerint a kéményseprés egy drót végén lévő kefével történik, ezzel pucolják ki a kéményt. A kéményégetést pedig egy átalakított gázpörkölővel végzik, a tűz a szurkot 97-98 százalékban leszedi a kéményből.
– Egyidőben kötelező volt a kémények ellenőrzése és tisztítása, akkoriban kevesebb tűzeset is történt. Két-három havonta ellenőriztük a kéményeket, de hívásra külön is kimentünk a polgárokhoz. Azóta viszont a kommunális vállalatban is megszűnt ez a részleg – magyarázta.
Huszta István szerint nagyon sokan elmentek közülük nyugdíjba, helyettük pedig nem vettek fel újakat. A zentai kéményseprők egyszer még egy magánvállalatot, egy kft.-t is indítottak, de ez sem működött sokáig.
– Ott meg az volt a gond, hogy mindenki igazgatni akart, s nem voltak összetartóak – jegyezte meg István, aki szerint elsősorban attól lesz valaki jó kéményseprő, ha szereti ezt a munkát, érdekli őt ez a hivatás, és utánaolvas a dolgoknak.
– Most már könnyű, mert van internet, de amikor mi tanultuk a szakmát, még könyvünk sem volt. De a régi mesterek ott voltak.
Elmondta azt is, hogy a mai napig nem jelent neki gondot a magasság legyőzése. Elmesélte, hogy amikor Rijekán dolgozott, részt vett az ottani hőerőmű 252 méteres kéményének a tisztításában. Akkoriban ez Európa legmagasabb kéményének számított, s ő 175 méterig fenn volt.
Míg kötelező volt a kéménytisztítás, kevesebb tűzeset történt
– Egy kicsit mozgott ugyan, de túl lehetett élni – emlékezett vissza.
Huszta István szomorúan mondta, hogy a mai fiatalok nem érdeklődnek a kéményseprés iránt, az ő fiai sem mennek el vele még cserépkályhát építeni sem.
– Az egyik Újvidéken színművész, a kisebbik pedig most valahol a világban sofőrködik, és teherautóval járja Európát. De a többi fiatal sem érdeklődik a szakma iránt.
Hozzátette, hogy az egész országban kevesen foglalkoznak kéménysepréssel. Az öregek elhunytak, és nincs olyan iskola, ahol ezt tanítanák. Már ő maga is vegyes osztályban, villanyszerelőkkel, ácsokkal, kőművesekkel együtt végezte el az iskolát.
– A kéményseprés mindig mostohagyerek volt, amolyan szükséges rossz, de volt értelme – jegyezte meg a mester, akitől megkérdeztük azt is, hiszik-e még az emberek, hogy ha kéményseprőt látnak, szerencséjük lesz. Erre nevetve elmesélte, hogy nemrég kormos ruhában a Tisza-parton sétált, amikor egy számára ismeretlen szerb hölgy a nyakába ugrott, s azt hajtogatta, hogy most mekkora szerencséje lesz.
– Az lesz, biztos az lesz! Most mit mondtam volna neki? – mesélte nevetve.
