A nyáron esedékes vilniusi NATO-csúcstalálkozón szeretnék bejelenteni, hogy a katonai szövetség két újonccal bővül. A terv azonban meghiúsulhat, mivel a belépésre váró Finnországgal és Svédországgal kapcsolatban néhány nagyobb kifogás is elhangzott. Annak ellenére, hogy a tagok többsége, élükön az Egyesült Államokkal, tényként kezeli: mindkét jelentkező megfelel a feltételeknek. A házon belüli ügyek intézésében döntő szóval rendelkező Washington pedig már jelezte is: abban érdekelt, hogy Finnország és Svédország „a lehető leghamarabb csatlakozzon”.
Ám a NATO egyik legnagyobb haderejét működtető Törökország másként vélekedik. Saját feltételek teljesítéséhez kötötte a két ország felvételét. És csak abban az esetben hajlandó rábólintani a beengedésükre, ha eleget tesznek Ankara külön elvárásainak is. Egyébként jön a vétó, s lőttek az egésznek. Az ugyanis a szabály, hogy új tagokat csak akkor szabad bevenni a közösségbe, ha abba a jelenlegi harminc társállam mindegyike beleegyezik, ami a nemzeti parlamentek jóváhagyását jelenti.
Ankara azonban követeli, hogy szolgáltassák ki neki azokat a személyeket, akik összefüggésbe hozhatók a 2016-os törökországi puccskísérlettel, és Finnországban, illetve Svédországban tartózkodnak. Elvárja továbbá azt, hogy adják át neki a – sok országban, így az USA-ban és az EU-ban is – terrorszervezetté nyilvánított Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) Finnországban és Svédországban élő tagjait, valamint azokat a személyeket, akik kapcsolatban állnak kurd fegyveresekkel. A PKK 1984 óta harcol Törökország délkeleti részén a helyi 12 milliós kurd közösség függetlenségéért. A konfliktusban már több tízezren haltak meg mindkét oldalon.
Stockholm és Helsinki tavaly kérte felvételét a NATO-ba, nem sokkal azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Ankara már akkor megfogalmazta saját elvárásait velük szemben. Mindkét ország hónapokig tartó tárgyalásokon próbált megoldást találni a török vezetéssel, csekélyke eredménnyel. Közben több gesztust is gyakoroltak, illetve igyekeztek teljesíteni Ankara feltételeit. Csakhogy Recep Tayyip Erdoğan török elnök nem elégedett meg ennyivel.
Az év elején ráadásul nagyon elmérgesedett az iszlám védelmezőjeként is fellépő Törökország és Svédország viszonya. Komoly vita is kialakult közöttük. Különösen azok után, hogy a PKK szimpatizánsainak egy csoportja (hatóságilag jóváhagyott tüntetésen) január 12-én Stockholmban (a lábánál fogva) felakasztott egy Erdoğan bábut a lámpaoszlopra. A szimbolikus kivégzést ugyan elítélte Ulf Kristersson svéd kormányfő, ám január 21-én újabb botrány következett Stockholmban, a török nagykövetség közelében. Engedélyezett demonstráción egy szélsőjobboldali, bevándorlás- és iszlámellenes aktivista – állítólag orosz megbízói javaslatára – Koránt égetett, amivel még jobban kiélezte a két ország közötti feszültséget. Tobias Billström svéd külügyminiszter visszataszító iszlamofób provokációnak minősítette a történteket, a kormányfő pedig nyíltan kimondta: provokátorok próbálják rombolni országa NATO-csatlakozási esélyeit.
Nem tévedett, hiszen – az újraválasztására készülő – Erdoğan két nappal később már figyelmeztetett: ha Svédország nem tiszteli a muszlimok hitét, nem várhatja el, hogy Törökország támogassa felvételét a NATO-ba. Másnap pedig – szintén a Korán-égetésre hivatkozva – közölte: Ankara határozatlan időre felfüggesztette a NATO-tagságról Finnországgal és Svédországgal folytatott tárgyalásokat.
Az egyre növekvő feszültség és időhúzás miatt megszólalt a finn külügyminiszter is. Pekka Haavisto jelezte: hazája megfontolhatja, hogy Svédország nélkül csatlakozzon a NATO-hoz. Hozzáfűzte azonban, hogy az elsődleges cél továbbra is a két ország együttes belépése, amire kezdettől fogva törekszenek. Az Egyesült Államok és a NATO is ennek a tervnek a megvalósítását tartja kívánatosnak.
Nem tudni, hogy a májusban esedékes törökországi általános választásokig sikerül-e megegyezni. Haavisto mindenesetre kifejezte reményét, hogy hazája és Svédország már a következő hónapokban bejuthat a NATO-ba, de legkésőbb a szövetség júliusi csúcsértekezletén a litván fővárosban.
A finn külügyminiszter lehet, hogy (félig) nyitott kapukat dönget. Erdoğan ugyanis január 29-én egy kampányrendezvényen (váratlanul) kijelentette: hazája engedélyezheti Finnország felvételét a szövetségbe, de Svédország belépését (részben az ott történt januári provokációk nyomán kialakult államközi konfliktus miatt) nem támogatja. A török elnök először beszélt nyíltan erről a lehetőségről. Ráadásul úgy fogalmazott, hogy „Svédország sokkot kap” attól az üzenettől, amelyet Ankara küldhet Finnországnak. Figyelmeztette ugyanakkor Helsinkit, hogy ne essen ugyanabba a hibába, mint Stockholm. Február 1-jén ismét üzent, és megismételte, hogy „pozitívan állnak hozzá” Finnország tagfelvételi kérelméhez, de Svédország egyelőre ne számítson erre.
A svéd-finn viszonyt ezzel aligha rontja meg, hiszen a két ország együtt akar bevonulni a NATO-ba. Az viszont elég jól látszik, hogy saját szövetségi rendszerén belül máris megbontotta az egységet, ami a többieknek, különösen pedig Washingtonnak egyáltalán nem tetszik. Sem a török elnök Moszkva-barátsága, sem az olyan, vagy hasonló fenyegetései, mint amelyet tavaly decemberben fogalmazott meg.
A 68 éves Erdoğan akkor éppen országa régi haragosára, ámde szintén NATO-szövetségesére förmedt rá. A szomszédos Görögországot vette célba. Közölte: Törökország megkezdte saját (561 kilométer hatótávolságú) ballisztikus rakétáinak gyártását, amelyeknek már a neve (Tájfun) is rémületbe kergeti a görögöket, mert jól tudják, hogy ezekkel a harci eszközökkel a fővárosukra is csapást lehet mérni. Hát persze, a rakéták eltalálhatják Athént is – hencegett Erdoğan, aki az utóbbi években a görög-török államhatár módosításának ötletét is felvetette már, területi követeléseket is megfogalmazott szomszédjával szemben, sőt invázióval is megfenyegette.
Követelőzései, fenyegetései és harcias kiszólásai miatt nem csak az érintettek szoktak nyugtalankodni, hanem távolabbi országok és szövetségeseinek egy része is. Olykor azonban úgy tűnik, hogy szép számmal akad támogatója is.
Az utóbbi időben tapasztalt keménykedő és kioktató retorikája valószínűleg a választási kampány részét képezi, s azért ragaszkodik hozzá, hogy segítségével megőrizze a – 2003 óta megszakítás nélkül, előbb kormányfőként, majd államfőként gyakorolt – hatalmát és növelje népszerűségét, illetve elterelje a választók figyelmét az égető hazai gondokról, amelyekből bőven akad: kezdve a majd’ 65 százalékos inflációtól a politikai és egyéb szabadságjogok korlátozásáig, durva megsértéséig.
Nyitókép: Január folyamán Stockholmban a NATO mellett és ellen, illetve Törökország ellen is tüntettek (Fotó: AFP)