(Ótos András illusztrációja)
Eljátszom a gondolattal: valami csoda folytán ismét kis elsős vagyok, mégpedig egy egyre inkább elnéptelenedő vajdasági faluban. Mindössze ketten tanulunk ebben az általam ideidézett/elképzelt falusi iskolában: egy fiú a harmadik és én az első osztályban. Annak ellenére, hogy különböző tananyagot tanulunk, a tanító néninek rengeteg ideje van ránk, hogy mindent alaposan megmagyarázzon, begyakoroltasson velünk. Szokta is viccesen mondani, hogy valaha a nagyon gazdag gyerekeknek volt házitanítójuk, most pedig nekünk, a tehetősnek egyáltalán nem mondható falusi családok sarjainak.
A tanító néni tanítás után rohan haza a pici gyerekéhez, mi pedig a harmadikossal ráérősen battyogunk, harsányan köszönünk a kiskertben kapálgató néniknek, akik néha ránk szólnak, hogy vigyázzunk, nehogy elüssön bennünket egy, a falun pofátlanul gyorsan átrobogó autó, meg vegyük fel a sapkánkat, hideg szél fúj. Olyanok, mintha a pótnagymamáink lennének, szeretnek bennünket, hisz együtt voltak gyerekek a mi nagyszüleinkkel, és – ahogy anyutól hallottam – mi pótoljuk nekik a másutt élő unokáikat. Nekünk meg biztonságot ad, hogy mindenki ismer bennünket a faluban, mindenki figyel ránk, óv bennünket.
Iskolatársammal néha fogócskázunk, ami így kettesben nem túl izgalmas, néha összeveszünk, akkor mindenki egyedül ballag haza, néha meg üveggolyó-csatát vívunk, ami nem egy lányos foglalatosság, de a faluban csak még egy korombeli lány van, akit tehetősebb, ráérősebb szülei naponta gépkocsival hordanak a tíz-egynéhány kilométernyire levő városi iskolába. Ő szokott mesélni nekem arról, hogy tornaórán meg nagyszünetben kiütőcskéznek, meg Adj, király, katonát! játszanak az osztálytársaival. Sokan vannak, úgy sokkal izgalmasabb játszani, irigykedem is rá emiatt. Azt mondja, matematikából ő a legjobb az osztályban, olvasásban a középmezőnyben van. Én nem tudom magam elhelyezni semmiféle skálán, mert egyetlen elsősként nincs összehasonlítási alapom, tehát a legjobb és a legrosszabb tanuló is én vagyok.
A felnőttek ezt úgy mondják, hiányzik az egészséges versenyszellem. A városban tanuló barátnőmnek reggelente fél órával korábban kell kelnie, mint nekem, de érdekes dolgokat mesél: voltak bábszínházban, meg a gyermekkönyvtárban, ahol sok ezer meséskönyv van, meg mesél a csodálatos épületekről, szobrokról, a kirakatokról, arról, hogy milyen sokan összejönnek egy-egy szülinapi bulira, más osztályokból is megismer így lányokat, fiúkat. Ennek a falumbeli lánynak az osztályban több „legjobb” barátnője is van. Néha szorongok, hogy amikor ötödik osztálytól én is abba az iskolába járok majd, hogyan fogadnak be, mert ők akkor már négy évet együtt töltöttek, jól ismerik egymást, én pedig közéjük csöppenek, újként, nem ismerem a szokásaikat, a szóvicceiket, nem öltözöm olyan divatosan, tehát riaszt is a nagyobb, idegen környezet. Na, és a fiúk! Zoli bácsi a múltkor viccesen meg is kérdezte: mivel ezzel a harmadikos sráccal ketten vagyunk csak ebben a mi falusi iskolánkban, akkor az első szimpátiám is ez a fiú lesz? Hát, nem tudom… az óvodában volt egy szimpátiám, de a családja épp azért költözött be a városba, hogy jobb iskolába járjon ő is, meg a testvére is. Amikor itthon járt a nagyszüleinél, mesélte, hogy jár diákszínjátszó csoportba. Én is fogok, mert a tanító néni hétvégente foglalkozik a péntek esténként hazajövő középiskolásokkal, egyetemistákkal, most is épp március 15-ére készítenek egy szép műsort, meg készülnek az amatőr színjátszók találkozójára is. Előtte persze tartanak egy főpróbát a kultúrházban, ez nagy esemény a faluban, akinek nem jut ülőhely, az végigállja az előadást, és a végén mindenki vörösre tapsolja a tenyerét. Mondják is, milyen jó, hogy ilyen ügyes a tanító néni, milyen jó, hogy neki köszönhetően van kulturális élet nálunk. Csak jönnének fiatalok a faluba, kisgyerekes családok – sóhajtoznak az idősebbek –, hogy ne csak két diákja legyen ennek a takaros kis iskolának. Sőt, másfél év múlva, amikor az iskolatársam ötödikbe indul a városi iskolában, egyedül maradok, mert nincs egyetlen óvodás sem a faluban, három év múlva lesz csak egy kis elsőse a tanító néninek.
