Nehéz, sőt, szinte lehetetlen jelzőket találni megdöbbenésünk kifejezésére akkor, amikor olyan esetekről szerzünk tudomást, mint amilyen a néhány nappal ezelőtt életének önként véget vető moholi fiú története, aki a napvilágot látott információk szerint annyira kilátástalannak látta saját maga és családja helyzetét, hogy úgy döntött, inkább feladja a további küzdelmeket, és önkezével vet véget az életének.
Annak ellenére, hogy a szakemberek gyakran hangsúlyozzák, az öngyilkossági kísérletek az esetek többségében sokkal inkább segélykiáltások, mintsem az élet tényleges eldobására irányuló cselekedetek, a különféle statisztikák szerint a világon évente csaknem egymillió ember dobja el magától az életet, és bár az öngyilkosságok zöme megelőzhető lenne, minden negyvenedik másodpercben meghal valaki a világban öngyilkosság következtében. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) néhány évvel ezelőtti adatai szerint a 15 és 44 év közöttiek körében az öngyilkosság az egyik leggyakoribb haláloknak számít, a KSH pedig egy korábbi kutatásában arra figyelmeztetett, hogy a legfejlettebb országokban meredeken emelkedik a fiatalkorúak öngyilkossági mutatója: a 15 és 29 év közötti fiatalok körében az öngyilkosság a második leggyakoribb elhalálozási oknak számít a világon.
A szakemberek jó ideje igyekeznek felhívni a figyelmet a megelőzés fontosságára. Ennek felismerését jelzik egyebek mellett a WHO mentális egészségügyi akciótervében foglaltak is, aminek értelmében a tagállamok elkötelezték magukat arra vonatkozóan, hogy a 2013 és 2020 közötti időszakban globálisan csökkentik az öngyilkosságok számát, ami számszerűsítve azt jelenti, hogy a tagországok 2020-ig 10 százalékkal szeretnék csökkenteni az ilyen esetek arányát.
Az öngyilkosság megelőzését hivatottak szolgálni világszerte a különféle lelkisegély-szolgálatok is, amelyek az emberi kapcsolatok egyre felszínesebbé válása következtében napjainkban talán még fontosabb szerepet töltenek be, mint korábban. Az egyik dél-magyarországi tini lelkisegély-szolgálat önkéntesének tapasztalatai szerint a fiataloknak óriási szüksége van arra, hogy életük különböző pontjain segítséget nyújtson nekik valaki az útvesztőkben való eligazodásban, éppen ezért elmondása szerint ők nem elsősorban tanácsokat kívánnak adni azoknak, akik hozzájuk fordulnak, hanem inkább megpróbálják őket a megfelelő útra terelni. A fiatalok problémáinak legnagyobb része szerinte az emberi kapcsolataikkal – ezen belül elsősorban a párkapcsolataikkal, valamint a szüleikkel való viszonyukkal –, illetve a szexuális identitásukkal hozható összefüggésbe, és amíg korábban meghatározóak voltak az életükben az iskolával kapcsolatos problémák is, azoknak ma már jóval kevésbé fontos szerep jut a mindennapjaikban, mint néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt. Az életszakaszonkénti megoszlást illetően a tízes éveik elején járó fiatalok problémái tapasztalatai szerint elsősorban a családi viszonyaikból, a tízes éveik közepén és végén járókéi pedig inkább a párkapcsolataikból és a szexuális identitásukból fakadnak, az azonban szinte mindannyiukban közös, hogy sajnos nem nagyon tudnak kihez fordulni a problémákkal, amit tovább nehezít az, hogy mivel már gyermekkoruktól kezdve a különféle technikai eszközök segítségével történő kommunikáció határozza meg a mindennapjaikat, egyre nehezebbé válik számukra az, hogy szemtől szemben, őszintén tudjanak beszélni mindarról, ami aggasztja őket.
Pedig kellene, tehetnénk hozzá nagy bölcsen saját tapasztalatainkra hivatkozva, hiszen azzal valamennyien tisztában vagyunk, hogy a kamaszkor és a fiatalkor számtalan problémával szembesíti az embert, akit ráadásul a környezete is sokféle gyötrelemmel sújthat, aminek következtében sok esetben komoly önbizalomvesztés, elbizonytalanodás és kilátástalanság-érzés alakulhat ki nála.
Azt, hogy a moholi fiú lelkében milyen folyamat játszódhatott le tettének végrehajtását megelőzően, valószínűleg már soha sem fogjuk megtudni. Cselekedetét viszont nemcsak a közvetlen környezetében élők nyugtázzák mély megdöbbenéssel, hanem szélesebb környezetében élők, sőt, talán az egész ország lakossága is. Ahogyan mindig ezt tesszük, ha valami szörnyűség történik a környezetünkben. A baj nem is ez, hanem az, hogy mindig későn kapunk észbe. Arra ugyanis csak a legritkább esetben gondolunk, hogy a fiút – ahogyan oly sok életének önkezével véget vetett személyt – minden bizonnyal meg lehetett volna menteni, ha lettek volna, akik jobban odafigyeltek volna rá, és akik megpróbáltak volna segíteni rajta, vagy legalábbis segítséget nyújtani neki a problémái megoldásában.
Talán éppen ez az, amit a leginkább elfelejtettünk: odafigyelni egymásra és segíteni egymáson, hiszen az ellenségeskedés, az acsarkodás, az egymásnak feszülés határozza meg a mindennapjainkat. Aztán, ha valami szörnyűség történik a környezetünkben, megdöbbenünk, talán egy kicsit el is gondolkodunk, jobban odafigyelni azonban nem nagyon fogunk egymásra, hiszen másnap már ugyanúgy folytatjuk az ellenségeskedést, mintha mi sem történt volna, s miközben a társadalmat okoljuk minden szörnyűségért, ami köröttünk történik, megfeledkezünk arról, hogy a társadalmat mások mellett éppen mi magunk tesszük olyanná, amilyen – odafigyelővé vagy éppen odafigyelés nélkülivé.
