A gyermekek világnapját 1954. óta ünnepeljük meg, az UNICEF, az ENSZ Gyermeksegélyezési Alapjának kezdeményezésére. Minden évben rengeteg rendezvényt, műhelymunkát, koncertet szerveznek e jeles napon, amelynek az a célja, hogy felhívja a világ figyelmét a gyermekek jogaira, amelyet az ENSZ 1959-ben meghozott deklarációja határoz meg.
A gyakorlatból nagyon jól tudjuk, hogy egy világnap még nem old meg semmit, de azért nem árt felhívni az emberek figyelmét a kicsik jogaira.
A felgyorsult hétköznapok egyik nagy vesztesei sajnos éppen a gyermekek, szüleiknek egyre kevesebb idejük marad foglalkozni velük. A szülőknek dolgozniuk kell, ezért reggel óvodába viszik gyermekeiket, ahol egész napos foglalkozást biztosítanak számukra, de sokan még az óvodába sem érkeznek elmenni értük, így valaki más (például nagyszülők) viszik haza őket. Amire a szülők hazaérnek a munkából, lassan vacsoraidő következik, és másnap reggel újra indul az egész.
Hazánkban az alacsony életszínvonal miatt még nagyobb gondokkal kell szembenézniük a családoknak. Egyes családok nagy áldozatokat hoznak annak érdekében, hogy több időt tölthessenek együtt, az egyik szülő otthon marad, nem dolgozik, inkább a gyerekekkel foglalkozik, ebédet főz, óvodába és iskolába viszi őket. Igaz, nagyon nehéz egy fizetésből kijönni, és ez hatványozottan igaz a többgyermekű családokra, de a család érdekében mégis jobb választás, mintha alig találkoznának egymással. Természetesen olyan esetek is akadnak bőven, ahol a nagyszülőkre bízzák inkább a gyermekeket, a szülők a karrierre összpontosítanak, hogy elérjék „céljaikat”, megteremtsék maguknak azt az „egzisztenciát”, amelytől majd minden családtag boldog lesz. Ismerek olyan családokat, ahol az anyuka Angliába költözött, hogy munkába álljon és megteremtse az anyagiakat, és ha minden jól megy, akkor egy idő után az apuka és a gyermekek is követik. Tudok olyan családokról is, akik a jobb megélhetés végett gyermekeiket a nagyinál hagyták, ők meg Londonba költöztek „pénzt keresni”, hogy megalapozzák a jövőt. És itt nem egy-két hónapról van szó, hanem évekről. Közben a gyerekek a szülőktől elválasztva nőnek fel, esetleg Skype-on látják, hallják őket, de ez közel sem pótolhatja hiányukat. Aztán évek után, egy szép napon eljönnek gyermekeikért, akik itt hagyják az iskolát, a barátaikat, otthonukat, hogy egy „minőségesebb” életet élhessenek.
Az ENSZ a gyermekek világnapját elsősorban a fejlődő országok gyermekei védelmének érdekében határozta meg, de vajon a fejlett országokban boldogabbak a gyermekek, és egyáltalán mennyire függ a gyermekek jogainak betartása egy ország fejlettségétől?
Az UNICEF néhány évvel ezelőtt elkészített felmérései érdekes adatokkal szolgálnak ezzel kapcsolatban, mert a vizsgálatok alapján a világ leggazdagabb országa (Egyesült Államok) a rangsorolás alsó részén foglal helyet, Románia előtt. Ebből a tanulmányból az is kiderül, hogy Hollandiában a legjobb gyereknek lenni, majd ezt követi Norvégia és Izland.
A tanulmányban arról nem esett szó, hogy Szerbia hanyadik lehet ezen a ranglistán, csak feltételezhetjük, hogy nem túl előkelő helyen zárna, egy személyes élményem ezt a feltételezést alaposan megerősítheti.
Az történt ugyanis, hogy a Gyermekkórházban jártam, a szabályok szerint jártam el, időpontot kértem, és megérkeztünk jócskán az időpont előtt. A percek azonban csak múltak, aztán a percekből órák lettek… A kórház folyosóján nem lehetett szabad állóhelyet találni, az ülőhelyekről nem is beszélve, a gyerekek türelmetlenek voltak, sírtak, kínlódtak. Megkérdeztem az információs pultnál dolgozó hölgyet, hogy miért nem kerültünk sorra, hiszen a több hónappal ezelőtt rögzített időpont már régen elmúlt? A nő felháborodva nézett rám, és azt válaszolta, hogy talán nem képzeljük azt, hogy pontosan abban az időpontban szólítanak majd? Miért gondoljuk mi azt, hogy ők betarthatják azokat az időpontokat?
Én nem is gondolnám, na de itt azért mégis a gyerekek a legfontosabbak… Vagy mégsem?
