Egy gazdag ember szívesen tett jót az emberekkel. Egy alkalommal megesett a szíve a falubeli szegény kőművesen. Magához hívatta, s rá bízta egy családi ház építését.
– A legjobb építőanyagot rendeld meg, és a munkát a legjobb mesterekre bízd! Semmit ne sokalljál! – mondta.
A gazdag hosszú útra ment. A kívánsága az volt, hogy mire hónapok múlva hazaérkezik, legyen kész a ház.
A kőműves igen meglepődött, mégis elfogadta a munkát, mert nagy üzletet látott benne.
A szegény kőműves kevés és minőségtelen építőanyagot választott, és a komoly munkát átlagos mesterekre bízta. Kevés órabért fizetett nekik, a hibáikat átfestette, és sok helyen lopott a helyiségek méretéből.
Amikor visszaérkezett a gazdag ember, a kőműves boldogan nyújtotta át neki a ház kulcsait.
– Uram, az utasításaid szerint jártam el, felépíttettem a házat, ahogy megrendelted.
– Örvendek, hogy minden jól sikerült – mondta a gazdag ember. – Tessék, ezek a kulcsok! A tieid! Ezt a házat a te részedre rendeltem meg. Neked ajándékozom és a családodnak.
A következő években a kőműves szomorú volt, mert magát károsította meg. Magában zsörtölődött: „Ki gondolta volna, hogy magamnak építem a házat!”
A szegény kőműveshez hasonlóan járunk, ha nem tartjuk be a jézusi tanácsot: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7,12).
Jézus nem úgy gondolja, azért kell tennem valakivel jót, hogy aztán ő is viszonozza, hogy hasznom származzon a jó cselekedetemből. A jézusi tanács arra vonatkozik, hogy mi tudjuk, hogyan kell viselkednünk jól, helyesen, igazságosan, szépen, emberhez méltóan a másik emberrel, elég ugyanis arra gondolnunk, hogy mi milyen bánásmódot várunk el, szeretnénk kapni a másik embertől. Ez a tanács igazít el bennünket akkor, amikor bizonytalankodunk abban, hogyan reagáljunk mások szavaira, tetteire, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy a másik emberrel jót tegyünk abban a helyzetben, amelyben mi is elvárnánk hasonlót.
Egy misszionárius mesélte. Indiában felkeresett egy ötgyermekes, szegény családot. Egy nagyobb zacskó rizst nyújtott át az édesanyának. Az megköszönte, ám azonnal kisietett a viskóból. A misszionárius meglepődve nézett utána, de a férjnek semmit sem mondott. Az asszony nemsokára visszajött.
– Miért ment el? – kérdezte az asszonyt.
– Csak átszaladtam a szomszédba, hogy megosszam a rizst a négygyerekes családdal.
Talán az asszony soha nem hallotta, amit Jézus mondott: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7,12). Talán soha nem hallotta, de anya volt, s szívében érezte, hogy a szomszéd családnak is mit jelentene az élelem, s fontolgatás, méricskélés nélkül megosztotta azt a rizsmennyiséget, amit kapott a misszionáriustól. Jó cselekedetéért az Úr biztosan akkor, amikor nem is gondolnak rá, valamilyen formában bőségesen megjutalmazta ezt a családot. Lehet, hogy teljesen más, idegen segítőkész emberek által.
A napokban újraolvastam, és újra megérintett a sunemi asszony nagylelkűségéről szóló történetet a Királyok 2. könyvéből (2Kir 4,8–11.14–16). Ez az előkelő asszony, akinek az Ószövetség a nevét sem említi, Elizeus prófétának a jótevője. Elizeus prófétát, aki többször Sunem/Sunám városában tartózkodott, az említett asszony és a férje meghívták, hogy étkezzék náluk, sőt később az asszony javaslatára „Isten szent emberének” külön tetőszobát alakítottak ki, hogy ott meg tudjon pihenni, ha hozzájuk jön. Miért ajánlotta ezt az asszony? Gondolhatunk arra, hogy az Istennel, illetve Elizeus prófétával való találkozás változtatta meg az életét, ösztönözte a vendéglátás jótettére.
A Bibliában a próféta az, aki az Úr megbízásából és az Úr nevében szól. Isten hívja el a prófétát, ő ad neki kijelentést és üzenetet. Elizeus az a fajta próféta, aki nem írta le, hanem csak élő szóval tolmácsolta Isten üzenetét.
Elizeus pedig, amikor a szolgájától megtudta, hogy az asszonynak nincs fia, azaz gyermektelen, a férje pedig öreg (egyes fordításokban: vén), megígérte az asszonynak, hogy egy év múlva fia születik. S ez a „csoda” meg is történt. Az Ószövetségben ezt az asszonyt a vendégszeretetéért, vagyis azért, amit ő nyújtani tudott és akart szeretetből, az Úr ezerszeresen megjutalmazta. Hiszen nemcsak, hogy fiuk született, hanem később, amikor az felnövekedett és meghalt, Elizeus próféta feltámasztotta a halálból, és visszaadta a szülőknek. Szinte szó nélkül maradunk: az Úr határtalanul bőkezű minden jó cselekedetünkért, amit a másik emberért teszünk.
Maga Jézus ígérte meg: „Mert aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek: nem veszíti el jutalmát” (Mk 9,41).
Ha szeretnéd, hogy az életed szép legyen, tedd széppé mások életét, s már ebben a világban meg fogod tapasztalni életedben és családod életében az Úr mérhetetlen jutalmát.
