– Végre leraktam a vizsgát! – dicsekedett a szüleinek Anikó.
– És hányasra?
– Hetesre!
– Csak hetest kaptál? – kérdezte apa.
– Hát nem örültök?
– Sárának bezzeg csupa kilencesei és tízesei vannak – jelentette ki apa. Anya hallgatott, nem akart olajat önteni a tűzre. Anikó sírással küszködött, bevonult a szobájába. Mindig ez a Sára! Mindig hozzá hasonlítják! Ha nem lenne a legjobb barátnője, akire felnéz, talán haragudna rá csak azért, mert a szülők számára mindenben ő a mérce!
Anikó két hónapig készült a vizsgára. Politikai gazdaságtanból a hetes – úgy érezte – számára csúcsteljesítmény!
Miért hasonlítgatnám magamat máshoz? A talentumok nem tőlünk erednek. Ajándék mindaz, ami vagyok, és ajándék minden, amim csak van. Isten osztja ki a talentumokat, és csak ő tudja, melyik esetben ki mekkora termést hozhat. Felesleges aggódnom. Az én dolgom, örömmel elfogadni az ajándékát, és kitartó, komoly munkával használni és sokszorosítani.
Tudjuk, hogy az élet a keresztény számára nemcsak játék és szórakozás, hanem hivatás és küldetés is, Szentmártoni Mihály teológus arra biztat, merjük bátran vállalni mindazokat a feladatokat, amelyekre a Szentlélek ösztönöz bennünket, a szerető Isten ugyanis minden küldetéshez megadja a szükséges kegyelmeket, például az apának és az anyának azt, hogy jó szülők lehessenek, és gyermekükért bizalommal fohászkodjanak Istenhez.
Máté evangéliuma 25. fejezetében, a 14-től 30-ig terjedő szakaszban arról olvasunk, hogy Isten ismeri a képességeinket, s a talentumokat rátermettségünk szerint osztja ki: van, aki ötöt, van, aki hármat, van, aki csak egyet kap. Az evangéliumban a lusta szolga az egyet nem értékelte és nem gyarapította, ezért Isten elvette tőle, és annak adta, aki a kapott öt talentumot öttel tudta gyarapítani.
Megnyugtató hallani, hogy Isten olyannak szeret bennünket, amilyenek vagyunk: az alma nem lehet barack, a barack pedig alma. De azt sem szabad elfelejteni, hogyha iparkodunk, lehetünk a legszebb mosolygó alma, vagy éppen csengő barack – önmagunk legjobb kiadása. A lényeg a talentumok, karizmák, lelki ajándékok gyarapítása, éspedig nem azért, hogy csak a magunk érdekeit nézzük, hanem hogy a kapott talentumainkkal mások felé fordulva éljünk, azokkal a családunkat, a közösségünket, a társadalmat is szolgáljuk, a ránk bízott feladatot lelkiismeretesen és szívből elvégezzük.
Minden ember sok értéket hordoz magában, amelyeket meg tud osztani másokkal. Kérdés, hogy felismerem-e és elégedett vagyok-e az ajándékokkal, képességekkel, talentumokkal? Jól gazdálkodom-e, illetve mire használom egy-egy képességemet? Elégedett vagyok-e azzal, amit tettem, és konkrétan mit teszek, hogy életem áldás legyen mások számára?
Isten azt kívánja, hogy munkatársai legyünk a szeretet országának, egy jobb világnak az építésében. A talentumokkal a világot, a közvetlen környezetünket szépítjük, emberi kapcsolatainkat gazdagítjuk. Ismerjük fel a konkrét élethelyzetekben az üdvösség (fejlődés, gyógyulás, vigasztalás, öröm…) munkálásának lehetőségét, amelyet felkínál számunkra. Vajon felismerjük-e ezeket az alkalmakat, és megtesszük-e azt, amit egy-egy helyzetben képességeink, talentumunk szerint megtehetünk mások javára.
Ne feledjük el, hogy a fentebb említett evangéliumi szakaszban a lusta szolga félt. Gianfranco Ravasi szerint ha mi is félelemmel és bizalmatlansággal tekintünk Istenre, és azokra a feladatokra, amelyeket felkínál nekünk, akkor magunkba zárkózunk és elszalasztjuk a másoknak segítés lehetőségét. Sőt ezzel kirekesztjük magunkat a másokkal és Istennel megélt közösségből és közelségből. Ha azonban felismerjük Isten hívását a jelen pillanatban, és bátran cselekszünk, jutalmunk a közelség és közösség öröme lesz már itt és most, és majd egykor az örökkévalóságban. Mennyire fontos mindez nekünk?
Ha fontos, akkor a kapott talentumokat ne ássuk el gyáván, ne ringassuk magunkat a semmittevés hamis biztonságában, mint ahogy tette azt az egyetlen talentummal a lusta szolga, hanem mindent, amit kaptunk, hasznosítsuk életünk során.
A bevezető történetünk szereplőjével, az egyetemista Anikóval együtt feltehetjük a kérdést: milyen irányba kívánunk növekedni, és mit teszünk ennek érdekében. Listát készíthetünk arról, amiben fejlődni szeretnénk, és azokról az értékeinkről, amelyeket meg szeretnénk osztani másokkal, és megnevezhetjük, hogy konkrétan kikkel. A magukban kételkedők viszont imában Isten elé vihetik a félelmeiket, amelyek gátolják őket abban, hogy ennek a hívásnak megfelelően cselekedjenek, és kérjék, hogy az Úr adjon erőt mindenhez, amit az ő dicsőségére kívánnak vállalni.
Ne engedjük, hogy elbátortalanítson minket a jó cselekedetektől az, hogy mások hogyan vélekednek rólunk, hanem véssük a szívünkbe Assisi Ferenc bölcs mondását: „Annyit érsz, amennyit Isten szemében érsz, se többet, se kevesebbet!”
