Egy édesapa, amikor érezte, hogy közeleg a halál pillanata, magához hívatta a fiát.
„Hamarosan bevégzem az életemet. Végrendeletben az örökséggel együtt négy dolgot bízok rád. Először: miként tanultad, szüntelenül Jézus Krisztusnak szolgálj. Másodszor: ne feledkezz meg a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Harmadszor: rád bízom vagyonomat, hogy jó célra használd. Negyedszer: adj otthont a nyomorultaknak és a szegényeknek.”
Ez a 14. században Franciaország Montpellier városában történt. Az édesapa, aki ilyen meglepő dolgokat kért fiától, egy nemes ember volt, a király rokona. Ma, hét századdal később, ha például sikeres vállalkozó fiaként/lányaként szembesülnénk az édesapa ilyen kívánságával, nem tudom, lenne-e merszünk, illetve hajlandók lennénk-e pontról pontra megcselekedni, amit kért tőlünk.
Rókus, mert így hívták a fiút, tiszteletbe tartotta és maradéktalanul végrehajtotta édesapja végakaratát. Mert gazdag szülei, akik vallásosan nevelték, arra mutattak neki példát, hogy mindenben Krisztusnak szolgáljon. Hálásak voltak a nagy ajándékért, amelyet Istentől kaptak. A feleség megfogadta Istennek, ha idős koruk ellenére gyermekáldásban részesíti őket, a gyermeket az ő szolgálatára szentelik és nevelik.
Isten meghallgatta a kérést. S hogy ez a gyermek, amely a Rókus nevet kapta a keresztségben, különösen kedves volt előtte, kitűnt a mellkasának bal oldalán látható piros színű keresztből.
Amikor Rókus édesanyját is elveszítette, a temetése után a nemes származású tizenöt éves fiatalember nem keresett kifogásokat, a saját bánatára, kényelmére vagy mások elvárásaira hivatkozva, hanem bátran elindult, hogy végrehajtsa apja végakaratát.
Manapság talán sok szülő megjegyezné: kár életének fiatal éveit ilyesmire használni, helyette inkább utazzon, szórakozzon és élvezze a szülői örökség, illetve gazdagság nyújtotta előnyöket! Rókus mindössze valamivel többet mint harminc évet élt, de ha számba vesszük mit tett életének utóbbi tizenhat esztendejében, akkor szinte lehetetlen nem látni, hogy szolgálata csodálatos fény az egyház történetében. Jó cselekedetek sora. A bibliai gazdag ifjúval ellentétben bámulatos hittel és szeretettel szétosztotta mindazt, amit megörökölt, a szegényeknek és nyomorultaknak, elnyomottaknak és betegeknek, árváknak és özvegyeknek, hogy ne csak szép szóval, hanem szükséges javakkal támogassa őket. Azután a kereszténység olasz zarándokhelyei, Piacenza, Cesena, Róma… felé vette útját. Útközben temetetlen holtak látványa képesztette el: az 1367–68. évi pestisjárvány szedte áldozatait. Rókus a kórházak gondnokainak engedélyét kérte, hogy ápolja a betegeket. S az emberfeletti munkát finom, törékeny alkata ellenére minden félelem nélkül végezte, mert előtte mindent megáldott Jézus Krisztus nevében. Sőt felkereste a városban a betegek házait, megjelölte őket a kereszt jelével, emlékeztetve Krisztus szenvedésére, s amikor megérintette őket, az Úr meggyógyította őket. Ily módon gyógyult meg egy bíboros is. Mivel Rókus nem vágyott földi dicsőségre, eltitkolva származását gondozta a szegényeket és a betegeket.
Aztán amikor maga is elkapta a félelmetes pestist, kiűzték a városból. Hálát adva a betegségéért, Jézushoz hasonlóan példás türelemmel viselte szenvedését. E szent életű férfit általában kutyával ábrázolják, mert amikor pestisben szenvedett, egy kutya látta el kenyérrel. Sokan felkeresték az erdőben, ő pedig Jézus nevében megáldotta, megérintette őket, és meggyógyultak.
Amikor Rókus hazafelé indult, Lombardiában, ahol éppen háború volt, kémnek hitték, és a vidék urának katonái börtönbe vetették. Öt évig Rókus imáiban minden szenvedését az Úrnak ajánlotta, a halála előtti napokban a börtönbe kért papnál elvégezte a szentgyónást, aki előtt felfedte kilétét. Egyes feljegyzések szerint amikor meghalt, az egész börtön csodálatos fényben úszott, a mellkasán látható keresztből pedig a város urának anyja Rókusban fölismerte az unokáját.
Rókust a pestis és más járványbetegségek szentjeként tisztelik az egész világon. Példája nyomán azóta sok betegápoló társulat alakult. Az ő oltalma alatt áll többek között az 1796-ban épített pesti járványkórház is. Élete arra tanít minket, hogy Jézust szolgálva járjunk.
Sokan, papok, szerzetesek, szerzetesnők saját kényelmüket félre téve vállalják, hogy a saját környezetükben, vagy ott, ahová Isten hívja és elöljáróik küldik, ápolják a legnehezebb körülmények között sínylődő, szenvedő embertársaikat, és hasonló buzgalommal teszik ezt szép számban világiak is, kortól, nemtől és nemzetségtől függetlenül. Sok ember azonban, valljuk be, még Jézus Krisztus segítségével sem lenne képes felvállalni, hogy a legnagyobb testi-lelki nyomor, szenvedés enyhítője legyen. Minden ember ugyanis más talentumot kapott a Teremtőtől, s azt kell csiszolnia. De eközben is egyre jobban Rókusokká válhatunk. Ha hozzá hasonló lelkülettel, türelemmel és szeretettel egyre jobban ráfigyelünk azoknak az embereknek a szükségleteire, örömeire és gondjaira, akikkel Isten egy-egy nap, „véletlenül” összehoz minket. S ahelyett hogy tovább sietnénk, legalább meghallgatjuk őket, vagy más módon segítünk. Mert ahogy valaki mondta a minap: az ember szíve igazán akkor telik meg örömmel, amikor ingyen és önzetlenül tesz meg valamit embertársáért. Vagy ahogy Lev Tolsztoj fogalmazott: „Csak az él, aki jót tesz.”
