HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Mikor szokott köszönni?
Mindenkinek mindenhol köszönök – 35%
Csak amikor ismerőssel találkozom – 22%
Hivatalos ügyintézés során mindig – 8%
Érkezéskor és távozáskor szoktam – 25%
Különleges helyzetben (pl. liftben) – 2%
Jobbára az adott kedvemtől függ – 6%
Feleslegesnek tartom a köszönést – 2%
‒ Szia, mindjárt jön a Zalán ‒ értesít az iskola bejáratánál egy készséges kis elsős, én pedig mosolyogva köszönöm meg az információt, s miközben legendásan ráérős csemetémet várom, gondolatban visszaröppenek az időben. Úgy emlékszem, egyetlen osztálytársam szülőjének sem köszönhettem sziát, soha sem tegeztem egyiküket sem, sőt magáztam a nagyszüleimet és még a nagybátyáimnak is csókolomot köszöntem. Nem feltétlenül ez volt akkoriban a jellemző, de egyszerűen nálunk a családon belül is így volt szokás megadni a tiszteletet. Az is igaz, hogy ez óhatatlanul bizonyos távolságtartást eredményezett az egyébként közeli rokoni kapcsolatokban, s olyannyira belém ivódott, hogy mai napig nagyon nehezemre esik nálam idősebb személyeket tegezni és sziával üdvözölni akkor is, ha kifejezetten felszólítanak erre. Gyerekkoromban általános szokás volt minden üzletbe és hivatalba belépve jó napot kívánni, és hangosan üdvözölni a házak előtt üldögélő, vagy beszélgető időseket, a liftbe belépő szomszédokat is, így automatikusan köszönök mindenhol mindenkinek, általában a napszakhoz illő üdvözléssel tisztelem meg a nálam jóval fiatalabbakat is. Manapság azonban már nem ritka jelenség, ha egy gyerek simán letegez egy felnőttet, vagy idős embert. Azonban könnyen lehet, hogy amíg én a kis elsős sziáját mosollyal nyugtáztam, a mögöttem várakozó nagymama már inkább rosszalló tekintettel fogadta ugyanazt, s magában bizonyára elindította a Bezzeg a mi időnkben... kezdetű gondolatsort.
Valóban, ha az időben visszaugrunk néhány száz, vagy csupán néhány tíz évet, megdöbbenve tapasztaljuk, milyen hihetetlen sebességgel változik a világ az üdvözlési etikett tekintetében is. Számomra például nagyon szórakoztató és kifejező a kosztümös filmek néhány olyan jelenete, ahol séta, bálok, vagy egy látogatás alkalmával üdvözlik egymást az emberek. Azon a néhány képkockán csupán üdvözlési gesztusokkal és egyéb metakommunikációs eszközökkel rengeteget tudnak mesélni az alkotók az adott karakterek társadalmi ranglétrán való elhelyezkedéséről, arról, milyen viszonyban állnak egymással, esetleg milyen minőségben és szándékkal lépett a látogató a házba. Minden kultúrában mások az üdvözlési szokások, s a köszöntés gesztusának bonyolult szabályrendszerével elődeink kifejeztek társadalmi hovatartozást, státuszt, családi és szociális viszonyrendszert, s bár továbbra is létezik egy alapvető üdvözlési etikett, a köznapi szituációkban sokkal megengedőbbek vagyunk e tekintetben.
Ennek eredményeként megfigyelhető, hogy a mai fiatal felnőttek, illetve a felnövekvő generáció tagjai jellemzően mindenféle üdvözlés nélkül járnak-kelnek a világban, s az online kommunikációban sem jut túlzottan sok szerep a köszönésnek. Míg mi, vagy szüleink generációja ezt a tiszteletlenség netovábbjának tekinti, ők egyszerűen problémamegoldásként aposztrofálják az üdvözlés elhagyását. Jómagam is akkor értettem ezt meg, amikor megnéztem néhányat Steigervald Krisztián generációkutató igen értékes előadásaiból. A szakember a generációs szakadékok taglalásakor általában elsők közt említi példaként a szülők letegezését, majd a köszönés elhagyását. Kifejti, ez utóbbiért bizony mi, a jelenleg még kiskorú gyermekek szülei, illetve újdonsült nevelési szokásaink a felelősek. Mi még megkaptuk igazodási pontként a köszönés fontossága mellé a köszöntés módját is, ma viszont legtöbbször csak azt mondjuk: köszönj szépen, édes gyerekem! Azt viszont már ritkán adjuk a kicsi tudtára, kinek hogyan is illene köszönnie, s mivel a gyermek ezt magától képtelen kitalálni, köszönési kísérleteire pedig különböző visszajelzéseket kap, a mai generáció egyszerűen úgy lép keresztül ezen a problémán, hogy gondolkodás nélkül letegez mindenkit, vagy egyáltalán nem is köszön. Mi pedig zsörtölődve, vagy mosolyogva, de kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a világ generációról generációra változik, mégpedig szélsebesen. Azt viszont jó szem előtt tartani, és gyermekeinknek is átadni, hogy egy szívélyes üdvözlés után minden szituációban kellemesebb folytatni egy beszélgetést, egyszerűen azért, mert a kommunikációnak ezzel a formájával azonnal tiszteletünket fejezzük ki a másik fél iránt, s mivel ez egy általános adok-kapok játék, csak így várhatunk viszonzást mi magunk is.
Nyitókép: Pixabay
