Napjaink emberét egyre inkább foglalkoztatja az örök ifjúság lehetősége, amire sokszor a személyes boldogsága megteremtésének feltételeként tekint. Az önmagunk elfogadására buzdító motivációs beszédek hátteréből folyamatosan átszüremlik a tökéletes fiatal test fetisizálásában utazó marketingesek hangja, akik minden tőlük telhetőt bevetnek, hogy a segítségünkre legyenek abban, hogy minél tovább fiatalosnak érezzük magunkat a bőrünkben. Buzgalmukban kimondatlanul is szüntelenül azt sugallják, hogy minden jobb, mint öregnek lenni, elfelejtik azonban hozzáfűzni, hogy kevés szánalmasabb dolog van annál, mint amikor egy ötvenéves húszévesnek akar látszani, vagy egy hatvanéves harmincnak akar tűnni. Az örök fiatalság mítoszának hajszolását közvetlen és közvetett módon hathatósan segíti a szépségideált diktáló show-biznisz és kereskedelmi média, akárcsak a széles körben kiterjedt egészségipar. Fiatalos megjelenésének eléréséhez manapság az ember számára számos lehetőség áll a rendelkezésére. Ilyen mindenekelőtt a rendszeres sportolással járó aktív életmód, ami nem ritkán megfelelő vitaminok és táplálékkiegészítők fogyasztásával párosul. A plasztikai sebészet és a modern orvostudomány nyújtotta különféle beavatkozások és átalakítások a testen és a bőrön is teljesen megszokottá váltak, egy rétegen belül pedig már szinte követelménynek számítanak. Nem utolsósorban különböző úgynevezett „csodaszerek” is a segítségünkre lehetnek célunk elérésében. A cél pedig nem más, mint minél tovább fiatalnak maradni.
Hasonlóan gondolkodik a Demi Moore által alakított Elisabeth Sparkle is Coralie Fargeat A szer (Substance) című játékfilmjében. A zseniális nyitó képsorban a Hollywoodi hírességek sétányán elhelyezett csillagon keresztül, egy percbe sűrítve nézhetjük végig, milyen mulandó a népszerűség. A kiöregedett sztár pályája csúcsán kapta a szóban forgó szakmai elismerést, akkoriban mindenki őt ünnepelte, mára azonban már jócskán megkopott a csillaga, repedezik, a járókelők közömbösen haladnak át rajta, és lassan elfelejtik őt. Az ötvenéves hölgy jelenleg csak egy reggeli aerobik tévéműsor reklámarca, de már az sem sokáig, mert a televíziós társaság férfi vezetője úgy dönt, hogy lecseréli őt egy fiatalabb és dögösebb lányra. Az öregedés elfogadása egy önmagába szerelmes sztár életében különösen nehéz lehet, körbe veszik őt a régi énjéről készült hibátlan fotók, amelyek állandó jelenlétében a tükör szép lassan a legfőbb ellenséggé lép elő. Egy régi kép döntő jelentőséggel bír abban is, hogy sorsszerű módon Elisabeth tudomására jut A szer elnevezésű termék, ami „önmaga jobbik változatát” ígérve, gyógyírt jelenthet a ráncai sokasodásába beletörődni képtelen nő számára. Végső elkeseredettségében az asszony fausti lépésre szánja rá magát, és némi hezitálás után beadja magának a szert, aminek következtében egy bizarr osztódás által létrejön a Margaret Qualley játszotta Sue, tökéletes kinézetű fiatal mása, aki azonmód készen áll arra, hogy betöltse azt az űrt, amit a talmi celebvilágban Elisabeth maga után hagyott. A szer a felhasználó új, fiatalabb, szebb, tökéletesebb énjét generálja. Az egyetlen szabály, amire a két entitásnak ügyelnie kell, hogy egy hét jár az újonnan létrejött egyednek és egy hét az eredetinek, és véletlenül sem szabad elfelejteni, hogy ők ketten vannak egy személyben.
A szatirikus tanmeseként működő film nemcsak az örök ifjúság iránti sóvárgásunkat és nárcisztikus hajlamunkat veszi górcső alá, hanem azokra a társadalmi tényezőkre is igyekszik reflektálni, amelyek hozzájárulnak a fenti tulajdonságok kialakulásához. Ebben a folyamatban pedig kulcsszerepet játszik a kereskedelmi televízió, ahol mindig szükség van egy új arcra, egy fiatal, szép és mosolygós teremtésre, aki érkezésekor teljesen normálisnak veszi, hogy mindenki érte rajong, aki azonban féltékennyé lesz, ha iksz időn belül leáldozik a csillaga és lecserélik őt valaki másra, mondjuk olyasvalakire, aki akár a saját fiatalkori énje is lehetne. A mű az adott jelenséget kifejezetten női szemszögből vizsgálja, a férfiak ebben a történetben kivétel nélkül egydimenziós figurák, az erkölcsi aggályokkal nem rendelkező, élveteg tévéproducertől kezdve, a nyálcsorgató szomszédon keresztül, a kéjsóvár agg részvényesekig mindegyiknek a fiatal nőkön jár az esze, ami a feldolgozott jelenségnek, s így a filmnek is, erős szexuális felhangot ad.
A forgatókönyvíró-rendező számos műből táplálkozik. Ilyenek többek között a Wachowski testvérek rendezte Mátrix, Aronofsky Rekviem egy álomért című alkotása, Julia Ducournau Titánja, akárcsak Cronenberg A légy és a Meztelen ebéd című művei, amelyek egyféle szellemi elődökként is felfoghatók. Mindez nem gond. Az viszont már igen, hogy A szer nem emelkedik fel az említett filmek szintjére. A mű az elejétől fogva kacérkodik a testhorrorral, a végére pedig már csak az marad belőle. A film látványvilága a vizuális giccsből megteremti a gusztustalanság esztétikáját, amit tűszúrások, intim testrészek, étellel teli csámcsogó száj és egyéb gyomorforgató képek szuperközeli felvételeivel fejel meg. Ez a vélhetően provokatívnak szánt naturalizmus ebben az esetben teljesen feleslegesnek bizonyul, s többet elvesz, mint amennyit nyújt. Nélküle is értjük a szimbolikát: a test börtön, ahonnan a hős szabadulni szeretne, aminek következtében az őrületbe hajszolja magát, saját csapdájába esik és önmagát emészti fel. Akárcsak maga film, amelynek alapötlete sokkal erősebb, mint a kivitelezése. Olyan alkotás ez, amely semmit sem bíz a nézői képzeletre, mindent a szájunkba rág és elénk tár, teszi mindezt választott stílusához méltó harsány formanyelvi eszközökkel.
Az itt-ott enyhén zavaros rendezői megoldások mellett nekem a sokat dicsért forgatókönyv is problémás, mert tény, hogy a szer kihozza az „új, fiatalabb, szebb, tökéletesebb” ént, de a látottakból ítélve ahhoz az eredetinek vajmi kevés köze van, mert amíg az ifjú én éli eseménydús életét, addig a másik, az eredeti sehol sincs. Amikor pedig újra van, többnyire azzal foglalkozik, hogy orvosolja azokat a károkat, amiket a tökéletesebb énje okozott, arról nem beszélve, hogy ifjú énjének megléte – a fizikai elváltozásokon túl – tovább frusztrálja lelki állapotát. A szer alkotásként sokban emlékeztet főhősére. Elisabeth ahelyett, hogy elfogadná az öregedést, és erőfeszítéseket tenne az irányban, hogy megtalálja a szépséget a saját életkorában, és a lehetőséget abban, amit ez az életkor kínál, inkább a fiatalságot ígérő megoldást választja. A film is ahelyett, hogy komplex vizsgálat alá vonná az adott jelenséget, inkább a könnyebb út mellett dönt, és megelégszik azzal, hogy válogatott ocsmányságok körítésében a képünkbe nyomja a problémát, meg sem próbálva tárgyává tenni az ezzel járó belső meghasonlás kérdését.
Figyelemfelkeltésként respektálható gesztus, ám a szórakoztató szörnyülködésen túl semmilyen katartikus élményt nem kínál.
