HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Milyen színházi előadásokat részesít előnyben?
A vígjátékokat – 23%
A zenés darabokat – 14%
A drámákat, tragédiákat – 6%
A társadalombíráló szatírákat – 6%
A groteszk és abszurd játékokat – 4%
A kísérleti színház híve vagyok – 12%
Egyáltalán nem járok színházba – 35%
Március 27-e a színház világnapja, de ha körbetekintünk az ismerőseink között, magunk is láthatjuk, hogy nem kevesen vannak azok, akik soha nem ülnek be a nézőtérre. Körkérdésünk eredménye alapján a válaszadók jelentős része egyáltalán nem jár színházba. Azok közül, akik mégis beülnek egy-egy előadásra, legtöbben a vígjátékokat és a zenés darabokat választják. A könnyedebb, szórakoztató műfajok tehát továbbra is népszerűek, a drámák, tragédiák, társadalomkritikus szatírák vagy kísérletező, abszurd darabok viszont jóval kevesebb figyelmet kapnak.
Ez részben érthető is. Egy vígjáték vagy egy musical gyors, látványos, érzelmileg kevéssé megterhelő élményt kínál, ami egyszerre lehet érdekes az egész család számára. Kikapcsol, szórakoztat, nem várja el, hogy napokon át gondolkodjunk a mondanivalóján. Talán éppen ez az, amire egy fárasztó nap után a legtöbben vágynak. A gyakorlott színházba járók azonban tudják, hogy egy jó előadás ennél sokkal több lehetőséget rejt magában – már ha van, aki hajlandó ezeket a lehetőségeket észrevenni.
A kultúrafogyasztási szokások radikálisan átalakultak: az online műsorszolgáltatók, a közösségi média, az állandó internetes jelenlét a gyors, rövid, vizuálisan intenzív élményekhez szoktatta a közönséget. Egy színházi előadás ebben a közegben már-már anakronisztikusnak hat. Pedig éppen a színházban lenne lehetőségünk arra, hogy egy kicsit kiszakadjunk az algoritmusok által uralt világból: nem görgethetünk tovább, nem állíthatjuk meg, nem nézhetjük vissza. Éppen ebben rejlik a színház varázsa. Élő emberek élő reakciói előtt zajlik, az itt és mostban merülhetünk el általa. Sok színházi előadás társadalmi kérdésekre reagál, vitát gerjeszt vagy erős érzelmi reakciókat vált ki, ami csak fokozza a Csíkszentmihályi Mihály pszichológus által flow élménynek elnevezett jelenséget: amikor olyan mértékben feledkezünk bele valamibe (esetünkben az előadásba), hogy megszűnik számunkra a tér és az idő. Ezt sokkal könnyebben élhetjük át egy jó színházi előadáson, mint egy ötpercenként megállított és újraindított Netflix-filmen, vagy egy reklámokkal állandóan megszakított tévéműsoron.
Hozzá kell mindehhez tenni, hogy valójában nemcsak arról van szó, hogy ki mit szeret, hanem arról is, hogy ki mihez jut hozzá. A színházlátogatás ugyanis nemcsak kulturális, hanem szociális kérdés is. A színház hagyományosan az értelmiség szórakozásaként él a köztudatban, ami sokak számára már önmagában elidegenítő lehet. A „megfelelő öltözet”, a „kellő műveltség” és a „színházi illem” íratlan szabályai könnyen azt az érzést kelthetik azokban, akik nem járnak színházba, hogy ezek nélkül ott senkinek nincs keresnivalója. Így hamar arra a következtetésre jutnak, hogy a színház nem nekik való, mert nem szeretnek kiöltözni, vagy nem tudják, hogy kell ott viselkedni, emiatt pedig lemaradnak olyan darabokról, amelyek számukra szórakoztatóak vagy elgondolkodtatóak lennének. Nehéz dolog a rendszeres színházba járás annak is, aki olyan településen él, ahol nincs állandó színház. Nekik meg kell szervezniük az utazást is, ami nemcsak logisztikai problémát jelenthet, hanem anyagit is. Ráadásul a színházi előadások többségét este játsszák, amikor egy kisgyerekes anya vagy egy idős házaspár már lehet, hogy nem szívesen mozdul ki otthonról.
Mindenesetre elgondolkodtató a színházba nem járók aránya. Nemcsak a kulturális kínálat sokfélesége és színvonala miatt, hanem azért is, mert a színház egyedülálló módon képes arra, hogy sokak számára befogadható formában tegyen föl kérdéseket a mindnyájunkat érintő legfontosabb problémákról, mégpedig kortól, lakóhelytől és társadalmi helyzettől függetlenül. Ha viszont az előadások csak szűk kör számára hozzáférhetőek, akkor éppen az veszik el, ami a színház egyik legnagyobb ereje lehetne: a közös élmény. Közösségről, sorsokról, dilemmákról beszélni csak akkor van értelme, ha ezek a történetek valóban eljutnak azokhoz, akik számára készülnek.
A színház ugyanakkor még mindig él, nem tűnt el, csak háttérbe vonult. Sokszor szorul elzárt térbe, és kevésbé látványosan van jelen a mindennapokban, de aki megtalálja, az gyakran egészen mély, személyes élményről számol be. Egy jól megrendezett előadás, egy erősen megírt szöveg, egy hiteles színészi jelenlét hosszú ideig velünk marad.
A világnap alkalmat ad arra, hogy minderről szó essen. Hogy elgondolkodjunk és megosszuk egymással, hogy mit jelent számunkra a színház. Szemlélődést, tanulást, közösséget, gondolkodást, tükörképet, megrendülést – vagy egyszerűen csak egy vidám estét? Esetleg mindezt együtt? És ha egyszer elkapott minket a hév, akkor a kérdés már nem is az, hogy melyik darabra üljünk be, hanem hogy mikor sikerül ismét időt szakítanunk rá.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
