Ha visszagondolok a mögöttünk álló esztendőre, egyet kell értenem a zősökkel abban, hogy ezt az évet teljes egészében felzabálta a koronavírus.
– Alapjaiban rengette meg az életünket ez a nyavalyás járvány – dünnyöge amama –, lemondták a kedvenc zenei fesztiválunkat, nem jutottunk el nyaralni, itthonról kellett dolgoznunk, ami csak annak tűnhet csábítónak, aki még nem próbálta, mert a home office uopste nem arról szól, hogy megspórolod az oda- és hazautazást, hanem arról, hogy egész nap készenlétben vagy, és gyakorlatilag félórányi zabadidőd sem marad, nem csoda, hogy a korona felerősítette a munkahelyi kiégés szindrómát. És ami a legzörnyűbb volt a zegész évben: az online oktatás, ami szintén csak annak tűnhet jó megoldásnak, akinek nem volt benne része az én pozíciómból!
– Az utóbbi miatt nekem is mindig résen kellett lennem, nehogy alsónadrágban besétáljak a Pisti laptopja kamerájának a képébe, és dekoncentráljam a tanító nénit előadás közben – jegyzé meg atata. – Még a végén én leszek a hibás azért, hogy a gyerekek nem értették meg számtanból az átlagszámítás műveletének a lényegét, és a többségük később majd feleslegesen gyötri magát azon, hogy a fizetése nem éri el az átlagbér értékét.
– Most, hogy mondod, Tegyula, zegény tanító néninek is milyen stresszes lehetett az egész év, nem volt elég a sok nebuló sokszor reménytelennek tűnő okítása, hát még ott volt a háttérben sétafikáló sok apuka: az egyik sörözött, a másik vakarózott, a harmadik a fúrógépet zúgatta – gondola bele a muter. – Ki hitte volna, hogy egy fránya kór ekkora galibát tud okozni, hogy az egész világot kifordítja a négy sarkából.
– Mindez azért történhetett meg, Tematild, mert a koronavírus egy teljesen átpolitizált betegség, nemcsak egészségügyi kihívás, hanem társadalmi probléma is egyben, amely nem lett kellőképpen és mindenekelőtt következetesen lekommunikálva – magyaráza az öreg. – Gondolj csak bele abba a sok-sok ellentmondásos kijelentésbe és intézkedésbe, ami hozzá köthető. Emlékszel, nálunk előbb azt javasolták a hölgyeknek, hogy menjenek shoppingolni Milánóba, nem sokkal ezután több ízben is mindannyiunkat napokra bezártak, az időseknek hajnalban kellett botorkálniuk az üzletekbe, aztán hirtelen minden káo rendbe jött, választásokat tartottak, majd később bennünket hibáztattak, mert megugrott a fertőzöttek száma, végül pedig a gazdaság megóvása került középpontba, és már akkor sem zigorítottak túlságosan, amikor az újonnan megfertőződöttek száma naponta a hét-nyolcezret is elérte.
– No de azt mondják, hogy fel lehet lélegezni – toppana be a Zacsek –, megérkezett az amerikai–német védőoltás, a főkormányos Ana meg a járványügyis Kon már fel is vették, az új évben pedig további szállítmány érkezik belőle, emellett, ha minden igaz, jön a zorosz és a kínai vakcina is.
– Én a védőoltás kollektív hatásában is kissé zkeptikus vagyok, zomzéd – csóvála a fejét a fater –, egyesek felénk ugyanis jobban félnek a vakcinától, mint magától a vírustól. Azt mondják: hogyan lehetséges, hogy már van oltás, amikor még megbízható teszt sincs?!
– És olyanok is akadnak, akik egyenesen tagadják a vírus létezését, vagy legalábbis elbagatellizálják a veszélyességét – fűzé hozzá az öreglány.
– Remélem, hogy mindazok, akik így gondolják, és ezen véleményüknek a közösségi médiában is nagy előszeretettel hangot adnak, szükség esetén vállalnak majd néhány hét önkéntes munkát valamelyik Covid-kórházban – mondá a Zacsek.
– Mindent egybevéve: a globalizáció idén bizony jócskán beleköpött a levesbe – sóhajta atata. – A szemünk előtt játszódott le a káoszelmélet: néhány hónappal azután, hogy a vuhani piacon valaki megevett egy kis denevérpörköltet, nálunk a sarki kisboltban elfogyott az élesztő.
– Nemcsak az élesztő, hanem a liszt is! – így amama. – Meg a WC-papír. Sok helyen pedig még a zappan is!
– Annyiszor, mint az idén, én bizisten az előző negyven év alatt nem mostam kezet – vallá be a Zacsek.
– A zegészségügyi védőmaszk pedig az év szimbóluma lett – állapítá meg a fater. – Egy óriási változatát botra kellene húzni, és lengetni, mint 2020 zászlóját.
– Ki lehetne tenni Brüsszelben az Európai Parlament elé a többi zászló közé – ötletele az öreglány. – Oda, ahol majd egyszer Zerbia zászlója is lobogni fog.
– Az sem most lesz – legyinte a Zacsek –, az idén egyetlen már megkezdett tárgyalási fejezetet sem zártunk le, és egyetlen újat sem nyitottunk meg. Összességében uopste nem sietjük el a zúniós csatlakozást. Akinek nagyon sietős az EU-s életszínvonal, kivándorol valamelyik EU-tagországba. Évente állítólag ötvenezer honi állampolgár megteszi ezt.
– Ki tudja, a csatlakozási folyamat stagnálása lehet, annak a következménye, hogy a koronavírus elleni küzdelem elején a Vučko azt mondta, hogy „európai zolidaritás nem létezik, az csak mese volt” – jegyzé meg az öreg.
– Egy hónappal később viszont megköszönte az EU-nak az anyagi támogatást és Zerbia iránti zolidaritását – értetlenkede a muter.
– Nehogy megpróbáljon ezen eligazodni, zomzédasszony – tanácsola a Zacsek –, mert még belefájdul a feje. Mint a feleségemnek, aki egyszerre diétázik, menstruál, és próbál leszokni a dohányzásról.
– Ezek szerint magának sem lehet könnyű – fejezé ki együttérzését a Zacsekkal atata.
– És legalább a kedves anyósa segít a lányának bölcs tanácsokkal? – kérdé amama.
– Hogyne – felele a Zacsek. – Amikor a feleségem éppen totál elcsügged, a zanyósom efféle zavakkal vigasztalja: Kislányom, ne hagyd, hogy a valós élet problémái megfosszanak a fészbúk örömeitől!, és arra ösztönzi, hogy osszon meg egy sütireceptet vagy egy megható üzenettel ellátott szép virágcsokrot.
– És ki emlékszik arra, amikor a tavasszal zakemberek kíséretében Kínából megérkezett a felszerelés? – kanyarodá vissza ez előző témához a fater.
– Mindenki! – legyinte az öreglány. – A zösszes tévéadó azt a rendhagyó eseményt közvetítette.
A kínaiakról pedig a Zacseknek egy vicc jutott az eszébe.
A városi buszban egy tetovált lány rárivall egy idős hölgyre:
– Mit bámulsz annyira, nagyanyám?! Tán még nem láttál tetkót?!
– Dehogynem, hiszen elég sok mindent láttam életemben. Harminc évig Ázsiában éltem, később az egyetemen kínai nyelvet tanítottam, de akárhogy is töprengek, nem értem, miért van a nyakadon kínai betűkkel a felirat, hogy „az egyszer kiengedett húst ne fagyasszuk le újra”.
– A sok koronavírusról szóló műsor és rengeteg tetovált, dundiajkú sztárléta mellett az idén egy pléhboyt is láttunk a tévében – vakargatá az állát atata.
– Melyik csatornán ment? – kérdé a Zacsek.
– Valamelyik külföldin – válaszola a muter. – De inkább azt árulja már el, zomzéd, mit hozott magának a Jézuska.
– Pizsamát – mondá a Zacsek. – A sok online munka alatt nemegyszer megtörtént, hogy egész nap pizsamában maradtam, így hát jócskán elhasználódott a régi. No meg annyit heverésztem az idén, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy mint egy viccbéli hősnek, lassan az új cérnagórai kormány alanyi jogon felkínálja nekem az állampolgárságot.
– Ha megtörténik, reméljük, jövőre élni is tud vele – jegyzé meg az öreg –, és a nyarat egy pálmafa árnyékában, nyugágyon fekve tölti, a tengerhullámok csapkodását hallgatva.
– Azt én is bírnám – ábrándoza amama –, de még ha javul is a járványhelyzet, ki tudja, lesz-e majd rávalónk, azt mondják, újévtől sok minden megdrágul.
– Hagyd a rémhíreket legalább az ünnepekben, Tematild – pisszenté le az öreglányt a fater.
– Igaza van, zomzéd – bólogata a Zacsek –, hanem azt mondja már meg, magának mit hozott a Jézuska?
– Egy új sakk-készletet, mert a régi úgy járt, mint a maga pizsamája – felele atata. – Terápiás célzattal hosszú karanténestéken sokszor órákig sakkoztunk a Pistivel.
– És csak most mondja?! – kiálta a Zacsek. – Avassuk fel!
A faternak sem kellett kétszer mondani, a fenyő alól előkapta a készletet, a sakktáblát az asztalra helyezte, és kiszórta mellé a bábukat.
– Mint leendő montenegrói állampolgárnak, legyenek a magáé a fekete figurák – javasola a Zacseknak.
– Vigyázz a szádra, Tegyula! – figyelmezteté az öreget a muter. – Emlékszel, hogy járt nemrég az a zegény román focibíró, amikor feketézett?! Nem úgy, ahogy a piacon meg egyes boltokban és vállalatokban szoktak, hanem feketének nevezett egy személyt a kispadon. Zerencsétlenségére a feketét románul negrunak mondják, és azonnal rasszizmussal vádolták meg.
– Minden épeszű és jóérzésű ember elítéli a rasszizmust, zomzédasszony – szóla atata védelmében a Zacsek –, ám azt hiszem, nem kell farkast kiáltani ott is, ahol nincs. Minden alkalommal meg kell állapítani, hogy bántó szándékkal hangzik-e el a vitatott szó, vagy sem, mert ha nem teszünk különbséget a kettő között, akkor könnyen megtörténhet, hogy a politikai korrektség terrorjától való félelmünkben lassan már majd nem merünk megszólalni. Maga mit gondol minderről, zomzéd?
– Szöget ütött a fejembe az, amit az asszony mondott – dünnyöge a fater. – Azon spekulálok, vajon mikor jut már valakinek az eszébe a sakkfigurák tekintetében is érvényesíteni az egyenlőség eszméjét. Mert hát nem felháborító, hogy ebben a népszerű játékban ősidők óta mindig a világos bábukat irányító játékos lép először?!
Pistike, mindenkinek járványmentes boldog új esztendőt kívánó sakkterapeuta
